XII. fejezet
Volt szemüveg nincs szemüveg

Erős fény hatolt be a hasadékba, ahol Mary és Dylan aludt békésen, egy ágyon, ami nem tartozott a hely berendezéséhez. Kint az eső már órák óta elállt, de pár tócsa az úton még emlékeztetett a viharra, ami megállíthatatlanul söpört végig a tájon. Kis légmozgás rezzentette meg a komor fákat, amik már évek hosszú során át, magasodtak a mohával és más növényekkel benőtt sziklafal fölé.

Egy kósza napsugár és huncut kis szellő kukucskált be a hasadékba, majd pimaszmódon egyesülve zavarták meg a fiatalok édes álmát. Mary és Dylan mocorogni kezdett, majd kinyitották a szemüket. Mindketten a másik szemébe néztek, majd elengedték egymást, mivel egész eddig békésen ölelésben pihentek. Kicsit zavarba ejtő volt a helyzet.
- Jól vagy?- kérdezte Dylan.
- Igen, köszönöm már sokkal jobban- mondta a lány.

Dylan kezével megérintette a lány homlokát. Megállapította, hogy Mary láza lement. Amilyen hirtelen jött, ugyan olyan hirtelen tűnt is el. A lány lassan elhúzódott Dylantől. A fiút hirtelen szörnyű hiányérzet fogta el, és legszívesebben magához húzta volna a lányt, aki így szemüveg nélkül még szebb volt, mint eddig bármikor.

A fiú csodaszépnek látta a lány, igazi tündéri tüneménynek. Bár élénken élt az emlékezetében a tegnapi viselkedése, mára valahogy más lett belül. Visszagondolt a szerelmi vallomására, ma már máshogy látta tettét. Érzelmei zavaros örvényként kavarogtak benne, és kétségek gyötörték.

Még mindig nem tudta, miként szereti Maryt. Mint egy barátot? Vagy talán, mint egy játékszert, ahogy a többi barátnőjét? Tényleg szerelmes belé, ahogy ezt állította?
Visszagondolt a láztól csillogó szemekre, s a félelemre, amit érzett. Összeállt a kép. Most ahogy újra Maryre nézett elöntötte a forróság és gyomrában ezernyi pillangó járt lepketáncot. Végül arra a következtetésre jutott, hogy igen is úgy érez, ahogy azt tegnap éjjel állította. Biztos volt benne, hogy a tegnap dolgokat komolyan mondta, és nincs másra szüksége csak Maryre.
Az elmélkedésből egy hang zökkentette ki.
- Dylan, Mary!- hangzott egy női hang.
- Itt vagyunk!- kiáltott fel Mary, majd felpattant az ágyból.
Már indult volna kifelé, ám szemüvege nélkül nem látott sok mindent, és megbotlott egy kőben.
- Várj, segítek!- szólt utána Dylan.
Azzal felkelt, és odament a lányhoz, s belekarolt. Kiléptek a szabadba.
- Erre gyertek, itt vannak!- kiáltott Emily.
Hamarosan MacCaulum professzor vezetésével a többi gyerek és Owen is a helyszínre érkezett.
- Minden rendben?- kérdezte a professzor.
- Marynek…- kezdte Dylan, akinek feltett szándéka volt beszámolni Mary állapotáról.
- Elveszett a szemüvegem- vágott a szavába a lány.- De máskülönben minden a legnagyobb rendben.
A professzornak hatalmas kő esett le a szívéről, amikor meglátta Mary mosolyát.
- Jól van - mondta megkönnyebbülten.- Akkor, most szerintem menjünk vissza a kastélyba.
- Mary, úgy aggódtam miattad - mondta Vittoria és megölelte.
- Bizony, bizony, legközelebb nem tűnj el!- szólalt meg Adriano és közelebb lépett Maryhez.
- Jól van, jól van semmi bajom - mondta Mary.
- Persze, mert vigyáztam rá- húzta ki magát Dylan.
- Örülök - mondta csak úgy mellesleg, majd hagyta, hogy Mary belékaroljon.

Dylant mellőzve visszaindultak a kastélyba. A fiú egy ideig csak hápogott, hogy így semmibe veszik. Az elfojtott dühtől pedig gyárkémény módjára füstölgött egész úton. Meg akart mindenkit fojtani.

Josh és Ryan kitűnően szórakozva haladtak Dylan mögött, aki néha hátranézett és megvillantotta a szemét. Ilyenkor a két fiú úgy tett, mintha nem értenék, miről van szó, amivel még jobban ingerelték a szőkeséget. Aztán Dylan megelégelte a dolgot és előre ment. Mary és Adriano páros lekörözve sietett az úton, ami még porzott is léptei nyomán.

Dylanben fortyogott a düh, szinte csak egy vékony hajszál választotta el attól, hogy a kastély valamennyi falát kiüsse. Erre a napra semmiképpen nem lehetett azt mondani, hogy ez az övé. Egész végig mást sem látott, mint Adrianot, ahogy Maryvel flörtöl. Gondolataiban ezerszer legkínzóbb átkokat küldte rá, vagy egyszerűen csak savba áztatta. Nem bírta elviselni azt a behízelgő mosolyt vetélytársa arcán. Mikor már az őrület határát súrolták a gonoszabbnál gonoszabb gondolatok, úgy döntött inkább szobája nyugtató magányába vonul vissza.
Fáradtan terült el a baldachinos ágyon. Mélyeket lélegzett, úgy érzete ez valamicskét segít nyomorúságos helyzetén. Kinyújtóztatta fáradt tagjait. Lehunyta a szemét. S képek jelentek meg előtte.

A védtelen Maryt látta maga előtt, aki oly sebezhetőnek tűnt. Ő, Dylan soha nem látta még ilyennek. Megszokta, hogy Mary magas kőszerű falak mögé rejtőzik, s csak nagyritkán mutatja ki az érzelmeit, és sosem tűnik védtelennek. Szívbe markolt az emlék, ahogy ott fekszik lángoló arccal, az, aki iránt magának is meglepő módon gyengéd érzelmeket táplál. Soha sem akarta Maryt bántani, de valahogy mindig sikerült valami olyasmit művelnie, amivel sikerült megbántania.

Hiányzott neki a lány örülten. Szíve hevesen dobogott, ha arra gondolt, hogy mellette fekszik a lány, úgy ahogy nem sokkal ezelőtt, és érzi a közelségét. Akkor azt hitte végre megtalálta lelke másik felét, és révbe ért. Vágyakozva gondolt vissza a selymes hosszú ébenfekete haj kellemesen bódító illatára. Arcának vonásai ellágyulva terültek szét az arcán.

Végül feleszmélt a kábulatból. Jégkék szemei a plafonra meredtek. Sóhajtott egy nagyot, jobb kezével beletúrt tejfölszőke hajába. Bezárva érzete magát, és valami fojtogatta belül.
- Szerelmes vagyok Marybe- mondta ki félhangosan.

Mintha megszabadult volna némi tehertől. Elmosolyodott. Milyen jó is lenne most, ha Marynek is elmondhatná ezt. Végül is lett volna rá lehetősége akár most is, de úgy gondolta ennek nem most van itt az ideje.

Majd eszébe jutott valami. Apja és Harry ábrázata, ha megtudják, hogy ők ketten egy pár. Felnevetett. Nagyon is jól tudta, hogy Draco Malfoy és Harry Potter nem éppen puszi pajtások, de ha számításba is veszik az esetleges jövőbeli rokoni kapcsolatok lehetőségét… Nos itt már lesznek „vérre” menő viták is. Dylan továbbra is a plafont nézegette és reménykedett, hogy tényleg összejön Maryvel. Fáradtan feküdt az ágyon, de végül a Malfoyok és Grangerek összes makacsságát összeszedve úgy döntött harcolni fog Maryért. Mindenképpen el akarta éri a célját: meghódítani a szeretett hölgyet. Felkelt, és kisétált a szobája ajtaján.

Révedezve haladt végig a mi szerelmes mardekárosunk a kastély kacskaringós folyosóin. Dylan gondolatai indaként szőtték körbe Mary alakját, egyre csak azon morfondírozva miképpen hódíthatná meg a szívét. Első lépésként megfogadta, hogy semmiképpen nem fog meggondolatlanul cselekedni. Még maga sem tudta, mennyire nehéz ilyen fogadalmat megtartani, de végül is meg lehet próbálni. Elmélkedése közben észrevette, hogy megérkezett a nyugati toronyba, ahonnan a legszebb volt a kilátás.

A fiú a kőkorlátra támaszkodott. Hunyorított szemmel fordult a nap felé, minek a melege átjárta a testét. Fájó szívének fájdalmát némileg enyhítette. Lenézett a parkba, ahol egy csókolózó párt látott. Szája mosolyra húzódott, Emily és Owen feledkezett egymás ajkinak felfedezésébe. Dylan sóhajtott egyet. Be kellett ismernie, ha van valaki, aki megérdemli a boldogságot, akkor ő ketten biztos azok.

Elszakadt a táj látványától és lehajtotta a fejét. Rövidnadrágja zsebébe tette a kezét és tanácstalanul bámulta a földet. Hirtelen eszébe jutott egy gondolat. De nem volt biztos benne, hogy meg tudja valósítani. Testében adrenalin színt megnövekedett. Utána kellett néznie a dolognak. Lélekszakadva rohant le a lépcsőn, úgy hogy majdnem leesett. Más nem lebegett a szeme előtt, csak a könyvtár. Édesanyjához hasonlóan, mindig ide menekült, ha kétségei támadtak. Bár tudta, hogy szíve által feltett kérdésekre ott nem talál választ, de talán egy kevésbé bonyolult dologra talán talál megoldást.

Csend uralkodott a könyvtárban, ami nem is volt meglepő mivel egy ilyen helyiségben mellőzni kell minden felesleges zavaró tényezőt. A hatalmas polcok rendíthetetlenül álltak, rajtuk rengetek könyvvel, amik néha megmoccantak, sőt akadt olyan is, ami halkan horkolt. Minden nyugodt volt, csak olykor-olykor hangzott fel lapozás. De csak azért, hogy megszakítsa a nehéz csöndet.

Majd ásítás hallatszott, a polcok között. Dylan fejét támasztva ült az egyik asztalnál ült. Már órák óta egyhelyben gubbasztott, ami rá nem volt jellemző, még akkor sem, ha a könyvtárban ült. Ő tipikusan olyan személyiség volt, aki egy percre sem tudott nyugton maradni. Így általában sétálva szokott olvasni. De most ez cseppet sem így volt.

A fiú rettentően unott képet vágott. Elszokott a könyvtárazástól, majd mikor eszébe jutott mit csinált helyette, mosolyra húzta a száját. Aztán újra olvasni kezdte az előtte lévő vaskos könyvet.

Rögtön kiment a szeméből az álmosság nyoma is, amikor az általa keresett részhez ért. Közelebb húzta a könyvet. Minden arcizma megfeszült, jégkék szemei követni kezdték a sorokat. Tejfölszőke tincseit egyik kezével hátrasimította és rendíthetetlenül, szinte megszállottan olvasta a szavakat. Arcán egy győzedelmes mosoly jelent meg. Megtalálta, amit keresett. Egy könyvjelzőt tett a könyvbe, majd becsapta, némi porfelhőt okozva ezzel. Aztán kezébe vette a vaskos olvasmány és kisétált az ajtón.

Kihúzta magát, mivel nagyon büszke volt magára. Szíve hevesen dobogott, ahogy komótos, megfontolt léptettek végighaladt a kopott bíborvörös szőnyegen. Valamiért nagyon biztos volt abban, hogy ezzel az ötletével jó pontot szerez magának. Persze ha nem ügyes, akkor nem biztos. De reménykedett benne, hogy szakértelme nem hagyja cserben.

Szíve nagyot dobbant, amikor megállt az ajtó előtt, ami az előtérbe vezetett. Sóhajtott egyet és erőt véve magán benyitott. Nem volt ott senki. Ezen a ponton kicsit megijedt, hogy tervét még sem viheti véghez. A szobaajtók zárva voltak, kivéve egyet. Újabb hatalmas szívdobbanás, megtoldva egy őszinte mosollyal és elindult.

Dylan lassan közeledett Mary szobája felé. A lány törökülésben ült az ágyán és éppen a haja befonásával küzdött. Mióta visszajöttek, nem mert sehova sem menni, mert annyira rosszul látott, hogy attól félt, még a végén keresztülesik valamin, vagy ami még rosszabb valakinek nekimegy és ezen a ponton egy konkrét személy jutott az eszébe. Most azonban furcsa érzéssel támadt, mintha figyelnék. Dylan mosolygott, ahogy Maryt nézte. Végül kopogtatott a nyitott ajtón.
- Gyere be Dylan!- mondta Mary.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok?
- Lehet, hogy nem látok tökéletesen, de a te szőke fejedet bármikor felismerem.
- Oh ez most elismerésnek vegyem vagy gúnyos megjegyzésnek?- kérdezte kíváncsian.
- A gúnyosság nem rám jellemző- nézett a fiú felé.
- Talált- köhintett zavartan.
- És minek köszönhetem a látogatásod?
- Csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e. Szóval, jól vagy?- szólt a fiú és zavartan a cipője orrát kezdte vizsgálgatni.
- Köszönöm jól vagyok.
- Tényleg?- emelte fel a fejét Dylan.
- Tényleg. Csak a szemüvegem hiányzik.
- Azt hiszem, erre van megoldás.
- Már megint miben töröd azt az „okos” fejedet?
- Találtam egy bűbájt, amivel többet nem kell szemüveget viselned.
- De Dylan biztos vagy abban, hogy használni fog?- aggodalmaskodott a lány.
- Ne aggódj, csak bízz bennem!
- Hát nem is tudom- emlékezett vissza pár régebbi esetre, amikor nem kellett volna Dylanben bíznia.
- Kérlek!- ment hozzá közelebb Dylan, letérdelt előtte, és megfogta a kezét - Hadd tegyen jóvá azt a sok hülyeségemet!
- Na jó- ment bele a lány-, de szerintem egy másik szemüveg is megtette volna.
- Csak bízd rám magad!
- Csak meg ne bánjam.
- Nem fogod!

Azzal Dylan egy mosoly kíséretében rátette a kezeit Mary szemeire és egy furcsa varázsigét kezdett kántálni. A két fiatal között a levegő forrósodni kezdett, szívük egyszerre vert, s csillogó fénygömbök keringtek közöttük. Megmagyarázhatatlan volt az, amit éreztek. Egyszerre borzongató és szívet melengető volt ez a furcsa érzés.

Mary csak a keringő fényeket nézte. Mintha az egész naprendszer látta volna keringetni. Elmosolyodott. Olyan érdekesek voltak ezek a gömböcskék. Mintha tényleg bolygók lettek volna, de a legkülönfélébb színekben. Úgy döntött, ha mégsem sikerült a varázslat, akkor sem fog neheztelni Dylanre. Miért is tette volna, hiszen olyan aranyos volt, amikor előadta szándékát. Lassulni kezdett a gömbök forgása, s Dylan kántálása is. Mary remegve várta a következményeket.

A fiú miután befejezte a kántálást, levetette a kezeit Mary szemeiről. Szíve hevesen vert, mivel nagyon remélte, hogy nem csinált, már megint valami végzetes, helyrehozhatatlan hibát.

Mary pislantott egyet, és az olajzöld szemek találkoztak a jégkékekkel. A lány elképedve nézett körül, már nagyon régen volt, hogy tökéletesen szemlélte a világot. Szíve megdobbant, amikor Dylan arcát kezdete fürkészni. Sosem látta ennyire élesen és tisztán a vonásait. A lány elmosolyodott, és közelebb hajolt Dylanhez, és adott neki egy puszit.
- Köszönöm.
- Ugyan nincs mit - mondta zavartan, s kicsit elpirult, de ezt alig lehetett észrevenni.
Dylan újra belenézett az olajzöld szemekbe és megvillantott egy győztes mosolyt. Közelebb hajolt Maryhez.
- Meg ne próbáld!
- Én nem akartam semmi rosszat csinálni - védekezett.
- Ismerlek.
- Nem hiszem, hogy eléggé- mondta, azzal homlokon csókolta a lányt- Most megyek, sétálok egyet. Szia.
- Szia- köszönt el gépiesen a lány.

Egyszer csak azt vette észre, hogy Dylan eltűnt, mintha elpárolgott volna. Az egész helyzet olyan furának tűnt. De nem akart semmin sem agyalni. Hátra dőlt az ágyon, és sóhajtott egyet. Kinyújtóztatta elzsibbadt tagjait.

Végül felkelt az ágyból, és kinézett a nyitott ablakon. Először szemlélte meg igazán a naplementét. A nap lassan haladt lefelé a horizonton. Befestve a türkizkék eget, némi rózsaszínnel, halványpirossal és vérvörössel. Utolsó sugarait végigfutatta a közeli réten, s megcsillant az elvesztett szemüveg üvegén.