Az égbolt sötét fellegekbe burkolózott, a máskor égkőként ragyogó csillagok sem látszottak, s a vigyorgó hold fénye sem tette tiszteletét, inkább a felhők mögé bújt. Baljóslatú szél orkánként száguldott végig a tájon és az eső is szemerkélt már. Vihar készülődött.
Az erdő mentén két fiatal futott megállás nélkül. Már fáradtak voltak és elcsigázottak, de nem hagyták abba. A lány hosszú hajfonata ide-oda himbálózott a szélben, arcáról pedig verejtékcseppek gördültek le. Egy pólóban és egy rövidnadrágban volt, amiben általában aludni szokott, de ez a helyzet különbözött az átlagostól, mivel a futás a büntetésének részét képezte. Ám ő ebben nem volt igazán vétkes, inkább a mellette futó tejfölszőke hajú fiú.
Dylan tekintetét előre szegezte. Zihálva futott a poros ösvényen, s eközben szörnyű bűntudatot érzett tette miatt. Durva bosszút álltak a srácokkal ehhez kétség sem fért.
Tudta, hogy a rokonai miatt hajlamos a rosszra, de ő cseppet sem volt ilyen, csupán helytelen döntést hozott. Mély szégyent érzett, legszívesebben leköpte volna saját magát. Gondolatban látni vélte családja csalódott tekintetét. Azt kívánta, bár nyílna meg a föld és süllyedne olyan mélyre, hogy soha senki sem látná többet. De kívánsága mégsem teljesült.
A mellett futó Maryre tekintett, aki egy árva pillantásra sem méltatta. Dylan üvölteni tudott volna a szívében lévő fájdalomtól, de tisztában volt vele, hogy ezt a békát igen is le kell nyelnie, és méltósággal kell viselni a következményeket. Gyorsított a tempóján. Úgy döntött, vezeklés képpen a végkimerültségig hajszolja magát, annak érdekében, hogy álmok nélkül aludhassa át az éjszakát, és lelkiismeretének démonai ne tudják kísérteni. Minden izma megfeszült, de nem törődött vele. Kábán előre nézett, de nem látott teljesen tisztán mindent. Tüdeje majdnem kettészakadt, oldala nagyon szúrt, de ő nem állt egy percre sem. Izzadtságcseppek gördültek le az arcán, amit sután letörölt a jobb kezével.
Hideg vízcseppeket érzett a nyakán, amitől libabőrös lett. Felnézett az égre, ahonnan pillanatok múlva érkezett is égi áldás. Dylan minden egyes csepptől megrándult, mintha tűkkel szurkálnák felhevült testét. Kábult volt és kimerült. A távolból egy hangot hallott.
- Dylan!
A fiú összes izma megrándult, amikor meghallotta a saját nevét. Félelem érzése vett erőt rajta, mivel nagyon is jól tudta, hogy Mary szólítja. Azon nyomban megfordult és lélekszakadva elindult a hang irányába.
- Mi a baj?- kérdezte, amikor Mary közelébe ért.
- Nem látok semmit, vagyis nagyon homályosan- mondta a lány mérgesen.- Elvesztettem a szemüvegemet.
Dylan körbenézett csak úgy tessék-lássék módon a földön, majd elhúzta a száját. Sehol se látta a keresett tárgyat. Természetesen az esőnek hála alig látott valamit és szinte teljesen felesleges volt a szemüveg után kutatnia.
- Nem találom.
- Oh hagyd a fenébe, inkább keressünk valami száraz helyet, mert már teljesen eláztam és megfagyok.
- Jó- mondta a fiú és elindult arrafelé, ahol egy hatalmas sziklát vélt látni, ami alatt meghúzódhattak, míg a vihar el nem vonul.
- Nem jössz?- nézett vissza a lányra Dylan.
- Mennék én, csak hát nem látok semmit, vagyis csak nagy homályt.
- Oh bocsánat- szabadozott a fiú és visszament a lányhoz, majd hagyta, hogy Mary belékaroljon.
Óvatosan mentek tovább arra helyre, amit nem sokkal ezelőtt Dylan látott. Lassan haladtak, a lány görcsösen markolt bele a fiú karjába. Mikor odaértek Mary elengedte Dylant, majd kicsavarta a pólóját, ami teljesen átázott és teljesen rátapadt, úgy, mint a fiú tekintete, de ezt ő nem vette észre.
- Na itt legalább egyenlő esélyeink vannak, mivel én is csak alig látok - mondta vigasztalóan a fiú.
- Gúnyolódj csak Dylan, gúnyolódj! – mondta a lány epésen.
- Megint haragszol?
- Eltaláltad.
- Sajnálom.
- Sajnálhatod is.
- Durva tréfa volt.
- Hát igen ez enyhe kifejezés arra, hogy képes voltál halálfalónak öltözni, és el akartad hitetni velem, hogy meghaltál. Oh és a többiekről se feledkezzünk meg. Szóval elég szemetek voltatok.
- Tudom - hajtotta le a fejét Dylan.
- Ha tudod, akkor minek csináltad ezt?
- Fogalmam sincs.
- Jellemző.
- Mondtam, hogy sajnálom.
- Jó.
- Nem akartalak megijeszteni.
- És megcsókolni se.
- Te meg miről beszélsz?- kérdezte a fiú értetlenül.
- Hát nem te… áh semmi. Akkor sem kellett volna ezt.
- Mi van azzal a csókkal?
- Az ég egy adta világon semmi- mondta a lány.
- De én tudni akarom.
- Én úgy gondolom, csak szeretnéd tudni. De nem fogom elmondani.
- Hüm… és akkor még én vagyok utálatos.
- Az is vagy!
- Ha az lennék, hagytalak volna kint ázni.
- Ha csak ez a problémád kimegyek én az esőre.
- Dehogy mész!
- Oh dehogy is nem!
- Én nem engedem!
- Törődök is vele, hogy te mit engedsz meg és mit nem- vonta meg a vállát a lány.- Minek maradjak itt? Semmi kedvem téged hallgatni.
- És inkább áznál?
- Igen.
- Ennyire utálsz?- kérdezte a fiú egy kicsit drámai hangsúllyal.
- Amikor ilyen vagy az agyamra tudsz menni, és meg tudnálak fojtani.
- Csak rajta- lépett közelebb a fiú, és már csak centik választották el őket egymástól, Mary dermedten állt Dylan előtt, és egy tapodtat sem mozdult.
- Amikor ilyen vagy meg tudnálak csókolni - mondta Dylan rekedtes hangon.
- Meg ne próbáld!- hívta fel a figyelmét Mary.
Dylan természetesen Malfoy révén nem törődött a figyelmeztetésekkel. A fiú azon kapta magát, hogy átöleli a lányt és megcsókolja. A mennyekben érezte magát hirtelen, és ha szárnya lett volna, most legalább egy pár centivel a föld felett lebegett volna. Mary hevesen tiltakozva próbálta ellökni Dylant. Mivel más választása nem volt megharapta a fiú száját.
- Aú!- hangzott a panaszos felkiáltás.- Hé beléd meg mi ütött?
- Az, hogy nem akarom, hogy csókolgass!
- Miért?
- Mert nem! Te csak játszol velem.
- Nem, dehogy is!
- Nem is szeretsz.
- Dehogynem!
- Ugyan ne legyél már ilyen! Nem is vagyok az eseted.
- Honnan tudod?
- Tudom.
- És mi van akkor, ha tévedsz?
- Ennek az egésznek semmi értelme- mondta a lány és elindult kifele.
- Mary ne menj el!
- De elmegyek, nem maradok itt veled.
- De itt maradsz!
Azzal Dylan megfogta a lány kezét és visszahúzta a biztonságot jelentő száraz helyre.
- Utállak! - sziszegte a lány.
- Ahogy gondolod.
Dylan megvonta a vállát, majd újabb csókot adott a lánynak, aki ettől még jobban mérges lett.
- Te szemét! –mondta Mary, amikor levegőhöz jutott.
Ám a mi ravasz és telhetetlen mardekárosunkat illeti, nem lehetett egy pár sértéssel leállítani. Így Mary egy újabb és még szenvedélyesebb csókkal lett gazdagabb.
- Hagyd már abba!- kiáltotta a lány, amikor végre sikerült megszabadulnia Dylan karjaiból.- Nem értem, miért csinálod ezt velem, de most már hagyj végre békén! Mondd, miért kínzol?
- Nem kínozlak.
- De igen is kínzol! Nem veszed észre, hogy mit csinálsz?
- Szeretlek - mondta ki önkéntelenül.
- Nem- rázta meg a fejét a lány, majd egy apró könnycsepp gördült végig az arcán- Nem ezt érzed.
- De igen- erősködött a fiú.
- Dylan gondolkozz! Ez csak egy üres szó, csak vágyat érzel és semmi mást. A szerelem több mint puszta vágy.
Dylan eltávolodott a lánytól és kicsit rémülten nézett vissza rá. Feje zúgott és a szívében még mindig ott lévő bűntudat erősebb lett. Nem teheti ezt Maryvel. Ma már elég hibát követett el.
- Bocsáss meg, kérlek!- suttogta halkan.
- Ugyan mire mész azzal, ha megbocsátok?
A fiú nem szólt vissza. Sértették a szavak és megint rájött, hogy hibázott. Nem is tudta, hogy szorulhatott belé ennyi bűntudta. Hiszen a családjának többi tagja, mármint pár nemzedékkel ez előtt, csak úgy kínozta az embereket, hol volt akkor a bűntudat?
- Nekem ettől ugyanolyan rossz.
Ez a mondat tőrként hasított a fiú szívébe. Soha sem kívánt rosszat Marynek, inkább meghalt volna, minthogy ilyet tegyen.
- Sajnálom Mary nem akartam.
- Te semmit sem akartál, még is megtetted. Meggondolatlan vagy és hülye.
- Megérdemlem, bármit mondj.
- Ah mit érek én ezzel?- legyintett Mary. – Azt hiszem a Potterek és a Malfoyok sosem jönnek ki egymással.
- Nincs igazad! -suttogta Dylan, és néma fogadalmat tett, hogy ő bizony be fogja bizonyítani, neki van igaza, és Mary óriásit téved.
- De igen.
- Miért vagy ilyen, nem emlékszel arra mi régen volt?
- De emlékszem, csak mostanra mindketten megváltoztunk.
- Ez nem igaz.
- Hagyjuk abba! Már fáj a fejem ettől az egésztől.
Azzal Mary leült az egyik sziklára. Hátat fordított Dylannek és hallgatásba burkolózott.

Hosszú órák óta zuhogott az eső megállíthatatlanul. Szomorú fellegek nem akarták elhagyni az eget. Mary továbbra is a sziklán ült, nedves ruháiba burkolózva, és átkozta magát, hogy nem hozta el a pálcáját. Reszketett, mint a nyárfalevél. Feje egyre nehezebb lett és homályosabban látott. Nem tudta, hogy mi lehet vele, hiszen nem sokkal ezelőtt még teljesen jól érezte magát, most meg egész testében remeg. Néha pedig rázta a hideg. Bágyadt volt és levert, torka pedig nagyon fájt. Elcsigázva tette a kezét a homlokára és kicsit rémülten vette tudomásul, hogy lázas.
A másik oldalon Dylan ült egymagában. Teljesen magába roskadt, úgy érezte, hogy nincs értelem semminek. Már ott tartott, hogy kimegy az esőre, keres valami sziklát és leveti magát ottan. Bűntudata hatalmas és ijesztő méreteket öltött. Hiába volt őszinte a lányhoz, aki szeret, de ez mégsem úgy sült el, ahogy gondolta. De tudhatta volna, hogy a dolgok nem úgy sülnek el, ahogy elterveztük őket. Utálta magát, amiért ilyen fafejű, és azért ahogy a szívnék legkedvesebb személlyel bánt. Aztán Maryre nézett, aki egész testében remegett.
- Jól vagy?- kérdezte aggódva.
Semmi válasz. Dylan közelebb ment. Mary vacogott. Minél jobban koncentrált, annál hangosabban koccantak össze a fogai. Arca égett a láztól.
- Mary!
A lány próbálta betájolni, hogy egyáltalán hol is van. Dylan arcát látta lebegni a sajátjához nagyon közel.
- Tessék- mondta bágyadtan.
Dylan óvatosan megérintette a vállát, amitől a lányon végigfutott a hideg.
- Jól vagy?
- Igen jól vagyok - mondta Mary, és újra vacogni kezdtek a fogai.
- Én ezt nem hiszem - mondta a fiú.
Dylan aggódva nézett az olajzöld szemekbe, amik csillogtak a láztól. A fiú rátette a kezét a lány homlokára.
- Merlinre, te forró vagy!- mondta ijedten.
Mary ránézett a fiúra, de túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is mondjon.
- Azt hiszem beteg vagy- mondta Dylan és ösztönösen kisimított egy tincset a lány arcából.
Mary így a lázban lebegve is valahogy boldognak érzete magát, hogy Dylan mellette van. A fiú lejjebb húzta a kezét a felhevült arcon. A lány nagyon hidegnek érezte a fiú kezét.
Dylan elővette a pálcáját, majd a közeli sziklát egy ággyá változtatta át. Gyengéden felemelte a lányt. Mary megkönnyebbülést érzett a fiú karjaiban. Láztól lángoló arcát a fiú mellkasára hajtotta, aztán újra remegni kezdett, amikor Dylan letette az ágyra. A fiú egy ügyes bűbájjal megszárított a lány nyirkos ruháit, majd betakargatta. Majd az arcát Maryéhez nyomta, és így még jobban érezte, hogy tűz forró a láztól.
- Ne aggódj!- mondta a lány bágyadtan- Nem nagy ügy. Hiszen tudod, hogy mindig magas lázam szokott lenni.
- De nem kellene segítséget hívnom vagy valami?
- Ne, ne hagyj itt!- szólat rémülten.
- Jó, jó nem megyek sehová. Nyugodj meg!
Dylan gondterhelten nézett a láztól piros arcra. Bűntudata volt Mary láttán. Ha ő nem viselkedik így, akkor mindez nem történik meg. Hevesen gondolkozni kezdett azon, mi is volt az a lázcsillapító-bűbáj, amit nem is olyan rég tanult. Átkozta magát, amiért nem figyelt olyan jól azon az órán. Végig gondolta az össze szóba jöhető varázsigét, de nem találta a magfelelőt. Zavarában az ajkába harapott, de megbánta, mert még mindig érezte a lány harapását, amit egyébként teljesen megérdemelt és ezt ő is belátta. Aztán hirtelen a semmiből eszébe jutott. Halkan kimondta a varázsigét, és elővarázsolt egy pohár vizet. Segített felülni a lánynak, aki szomjasan itta a vizet.
- Köszönöm- rebegte Mary, és érezte, hogy torka be van dagadva.
- Nincs mit- szólalt meg Dylan aggódva.
Leült Mary ágya mellé. A lány minél inkább abba akarta hagyni a remegést, az annál erősebb lett. Nem akarta, hogy a fiú aggódjon érte. Dylan úgy érzete nem ülhet itt tétlenül, ő volt Mary egyetlen támasza ebben a pillanatban.
Így hát felállt majd óvatosan a felemelte a Maryt rejtő takarógombócot és kicsit arrébb tette az ágyon. Majd a lány őszinte meglepetésére melléfeküdt. Belebújt ő is a takaróba, az egyik karját Mary feje alá tette.
Simogatni kezdte a lány haját, s így feküdt vele órákon keresztül és ezzel talán csökkentette a fájdalmát, mert a fiú oltalmazó karjaiban lassan álomba merült. Dylan aggódva figyelte a lány minden egyes rezdülését. Nagyon aggódott érte. Fél, hogy bármi baj történik. Magát hibáztatná ezért és beleőrölne az önvádba. Jól tudta soha nem lett volna szabad, hogy így viselkedjen. De a szerelme erősebb volt a józan észénél. Már nem volt képes maga előtt sem titkolni, szerelmes lett Marybe.
- Nem értem miért nem hiszed el, hogy szeretlek - suttogta- Igaz soha nem éreztem, még ilyet senki iránt. Tudom, hogy most nem hallasz, lehet hogy jobb is így. De most itt megfogadom, hogy bebizonyítom, mennyire fontos vagy nekem… „Annyit szenvedek az utóbbi időben. Álmok születnek kettőnkről, és mihelyst eljön a reggel és felkel a nap, úgy foszlik szerte minden álmom. Úgy érzem, szeretlek, és már nem úgy, mint egy barátot, hanem mint egy fiú egy lányt… Azt hiszem ez szerelem.” (idézet egy fiútól, aki nekem ezt mondta:)
Dylan csüggedten végigsimított a lány haját.
- A francba - fakadt halkan-, egyszer mondom ki, amit gondolok és ő nem hallja. Arról meg nem is beszéljük, hogy magamban beszélek. Jól van Dylan, úgy látszik agyadra ment a futás és a szerelem. Szóval jobb, ha befogod a szád.
Azzal ásított egyet, és lassan lehunyta a szemét. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy elnyomja az édes álom, bár így Mary mellett fekve, is úgy érzete, mint ez nem lenne más, mint képzeletének furcsa játéka. De mikor megérezte a lány testéből áradó meleget és bőrének bódító illatát, tudatosult benne, ez nem lehet illúzió. Maga a puszta valóság.

Hajnalodott, amikor Mary ébredezni kezdet. A magas láza amilyen hirtelen jött olyan hirtelen múlt el. A lány bágyadtan nyitogatta a szemét, de csak homályosan látta a környezetét. Lassan oldalra fordult és szembetalálta magát az édesen alvó Dylannel.
A fiú nagyon mélyen aludt, nyilván egész este virrasztott felette és vigyázott rá. A lány halványan elmosolyodott és mély szeretetet érzett. Sosem gondolta volna, hogy Dylan erre is képes. Nem értette, miért foglalkozik vele ennyit. Hiába lett volna erre kézenfekvő magyarázat a fiú vallomása, de ezt nem akarta elhinni.
A lány emlékezetében élénken éltek a tegnap történtek, de e pillanatban mindez tovaszállt. Megbocsátott és szívből remélte, hogy Dylan elgondolkozik mindezen, és rájön mekkora hibát követett el. Marynek fájt a fiú könnyelműen tett vallomása, mi szerint szereti őt, ahogy egy fiú egy lányt. A lány nagyon is jól sejtette, hogy mindez csupán puszta vágy volt, hiába is próbált ennek másfajta értelmet adni. Nem akarta üres, jelentéstelen álmokba ringatni magát, amiből fájdalmas az ébredés. Úgy érzete nem képes elviselni ezt. Vagy talán mégis? Most az egyszer engedhet egy pici picit csak, hogy könnyebb legyen, és kedves emléket őrizzen egy szerelemről, ami nem teljesülhet.
Ám azzal nem számolt, hogy a mellette fekvő fiú érzési tiszták és igazak voltak, csak éppen sem az időpont, sem a hely nem volt arra alkalmas, hogy szavainak a lány bármiféle hitelt adjon. Pedig ha hallotta volna a vallomása, amit Dylan este fülébe suttogott, nem lett volna kétsége afelől, hogy a fiú, miként is érez iránta. Nem is sejthette, milyen közel is volt ahhoz, hogy kölcsönös egymás iránti érzéseik napvilágra kerüljenek.
Mary kisimított egy tejfölszőke tincset az álomittas arcból. Ilyen közel és mégis olyan távol. Úgy érezte soha az életben nem lesz a fiú mellett, mint most. Így minden pillanatot jól és mélyen az emlékezetébe vésett. Végig simította a finom vonású arcot, amit talán nem is láthat ennyire részletesen. Milyen jó is lenne, ha most másképpen történ volna minden. Vajon reménykedhet benne, hogy olvashat azokban a beszédes jégkék szemekben, amik oly huncutul csillannak meg néha.
Végül újra a fiú mellkasára hajtotta a fejét. Olyan biztonságban érezte magát, mint még soha. Mintha révbe ért volna és megtalálta a párját, akit neki szánt a sors. Nem bánta volna, ha örökkön örökké így maradna, de tudta, hogy a varázs megtörik amint mind a ketten felébrednek és elindulnak vissza a kastélyba. Addig is semmi nem akadályozta meg abban, hogy érzései boldogító illúziójában azt képzelje, hogy ők ketten soha nem fogják elhagyni egymást. Együtt lesznek, amíg csak élnek. Mint egy tündérmesében az érzések viszonzásra találtak és a hősök boldogan éltek, amíg meg nem haltak vagy még tovább. Közelebb bújt, és Dylan szívverését hallgatva újra mély álomba merült. A fiú karjai önkéntelenül szorosan átfonták a lány törékeny testét, és Dylan álmában jelentőségteljesen elmosolyodott, majd közelebb húzódott Maryhez. Egykőjűk sem tudta, mi lesz majd velük ezután. Vajon sikerül egymásra találniuk? Nos ők ezzel a kérdéssel ezekben a pillanatokban a legkevésbé sem foglalkoztak. Inkább az álmunkat álmodták tovább.