10. fejezet - A fiúk bosszúja

  2006.07.31. 19:07

X. fejezet
A fiúk bosszúja

A nap már jócskán nyugat felé járt az égen, amikor betekintett az emeleti ablakon. Ravaszul utat tört magának a sötétítő függöny közötti résen, majd megállapodott a nagy baldachinos ágyon, ahol Emily és Owen az igazak álmát aludta. Owen gyengéden ölelte át álmában a mellette fekvő nőt, s álomittas mosoly terült szét az arcán, amibe néhány ébenfekete hajtincs lógott bele. Emily nyugodtan feküdt. Biztonságban érezte magát, így az erős karokban, s ilyen közel Owenhez.
Emily mocorogni kezdett, ezt a férfi is érezte, ezért még jobban magához húzta, hogy még véletlenül se szökhessen meg a szeretett nő tőle. A lány kinyitotta a szemét, majd megpróbálta lefejteni magáról a kezeket. Először gyengéden, majd egy kis erőt is vitt bele, de nem szabadult.
- Owen,- suttogta a lány, és lassan ébresztgetni kezdte - engedj el, kérlek!
A válasz erre némi morgás volt. A fiú elhúzta a száját, mintha a legjobb álmából ébresztgetnék. Bár nagyon jól tudta ez maga a valóság és nem a képzeletének illúziója. Owen álmosan megszólalt:
- Ne is álmodj róla!
Emily hátán jóleső bizsergés futott végig. Imádta ezt az érzést, már régen el is felejtette, milyen megborzongani Owen hangjától.
- Elzsibbadt minden tagom- mondta durcásan.
- Nem baj- suttogta a fülébe, s még jobban hozzábújt.
- De nekem igen is baj!
- Lazíts kicsim, és maradj itt velem. Olyan régen öleltelek át - cirógatta meg a lány arcát.
Emily újra megpróbált kiszabadulni, de az ölelő karok nem engedték el egy percre sem. Aztán kopogtattak az ajtón. A két fiatal egymásra nézett, de mire kitalálták volna, mit is tegyenek, MacCaulum professzor lépett be a szobába. Ám a hármójuk közül az ő szemei tágultak ki a legjobban. A professzor igen csak meghökkent, mindenre számított, csak erre nem.
- Elnézést, csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagytok-e. De amint látom igen, szóval én most megyek is.
Szinte menekülve az ajtó felé vette az irányt, s kicsit szerencsétlenkedett a kilinccsel. Owen és Emily egymásra pillantott, mikor a professzor távozott kitört belőlük a nevetés.
- Az öregnek nagyon piszkos fantáziája van.
- Mert neked nincs?- kérdezte a lány.
- Ha téged találtalak volna ilyen helyzetben egy másik pasival, tuti, hogy nem érte volna meg a következő percet.
- Oh milyen kis harcias.- érintette meg Owen orrát a mutatóujjával. Nem változtál semmit sem.
- És ez érzéseim sem irántad. Szeretlek, még mindig.
- Hihetek neked?
- Igen… Te szeretsz még?
- Nem tudom - mondta a lány kicsit zavartan.
- De azt ne mondd, hogy semmit sem érzel irántam. Nem hinném el. Hisz itt remegsz a karjaimban.
- Oh menj már!- fordul vele szembe Emily- Tényleg nem tudom, hogy mit érzek.
- Majd segítek - mondta Owen és megcsókolta.
Emily rég elfeledett érzés futott végig. Bizsergés, ami az évek során eltűnt, most újjá éledt. Átjárta a testét, a szívét és az elbódította az elméjét. Megkínzott szíve újra heves dobogásba kezdett és ugyan az a tűz ég benne, ami akkor régen.
Most döbbent rá, hogy Owen számára az igaz és az egyetlen. Vágya a férfi iránt lángra lobbant megint, és a szerelem édes érzése öntötte el tetőtől talpig. Viszonozta Owen csókját és beletúrt az ébenfekete hajba. A férfi nem habozott tovább, apró csókokkal borította be a lány nyakát, aki kéjes sóhajt hallatott. Gyengéden vetkőztetni kezdte Emilyt. Azt események egymás után következtek, végül nem maradt más csak a meztelen valóság. A ruhák félre hajítva hevertek. Elvesztették funkciójukat, feleslegesség váltak.
A forróság égette egész testüket és akaratuk már nem tudta volna őket megakadályozni. Valamiféle őrjítő örvénybe sodorták őket érzéseik, amiből nem tudtak szabadulni. Túl régen és túl soká vártak már egymásra. Megszűnt körülöttük minden, a tér és az idő semmibe veszett, a szoba berendezésével együtt, mintha eltűnt volna. Ölelések. Hevesen és mohón vágytak egymás ajkai után. Mindaz, amit nélkülözniük kellett, most valóságossá vált.
Újra felfedezték egymás testének gyönyörűségeit. Együtt élvezték a boldog beteljesülés gyönyörteljes pillanatát.
A két test a vágy nyolcasában összefonódva egyet alkotott, ám nem csak pusztán a fizikai valójukban, hanem lélekben is. Tudták örökre így marad a lelkük, egyé fonódva a boldogságban. Nem létezett olyan földi erő, ami szét tudta volna őket szakítani. Egymásra mosolyogtak, és még több csókot váltottak, hogy enyhítsék az örült hiányt, ami eddig kínozta őket.

***

Alkonyodott, a nap sugarai utoljára köszöntöttek be az erdő fái közé, s rózsaszín csíkokat húzott a halványkék égboltra. A sóhajtásnyi szél lengedezette, épp csak annyira, hogy a kőkorlátra támaszkodó fiú merengő arcából kisimított egy kósza szőke tincset. A kastély bagolyházából Dylan figyelte a tündöklő égboltot. Őrületes hiányérzet fogta el. Valami úgy hiányzott neki ebben a pillanatban, hogy ez szinte égette és szétfeszítette a szívét. Érzései arcára is kiültek, jégkék szeméből sugárzott a szomorúság, s a bizonytalanság. Vonása lágyak voltak és komolyak. Erősen megmarkolta a kőkorlátot. Izmai megfeszültek a halványkék, fehér mintás póló alatt.
Dylan már kísérletet sem tett, hogy megértse, vagy magyarázatot találjon érzéseire és arra sem, miért vele történik ez. Eddig még hasonlót sem él át. Teljesen értetlenül állt a helyzet előtt. Nem tudta néven nevezni ezt, bár ez a többieknek nyilvánvaló és kézen fekvő volt, neki viszont egyáltalán nem. A szerelem csodálatos érzése űzött tréfát fiatal szívével ehhez kétség sem férhetett. Kétségbeesetten próbált tiltakozni ellene, ám az eredmény csupán zavartság lett. Milliónyi apró miért cikázott az elméjében.
Sóhajtva hagyta el a korlátot, majd bement a toronyba, ahol néhány bagoly aludt békésen az ülőrúdon. Dylan gondos mérlegeléssel választotta ki a számára megfelelő madarat. Közelebb ment hozzá, majd megbökte az alvó postást, aki reflexből belecsípett a kezébe.
- Jájú az anyád úristenit te dög!- kiáltott fel Dylan mérgesen, majd a kezét kezdte vizsgálgatni, min elég méretes seb tátongott.
Halálos fenyegetés című nézésével nézett bele a borostyán sárga szemekbe, amik természetesen állták a pillantását. A madár megrovóan felhuhogott. Dylan megforgatta a szemét, majd belenyúlt rövidnadrágja zsebébe és némi bagolycsemegét vett elő. A bagoly azonnal a karjára röppent.
Dylan sóhajtozva kötözte fel a Sophienak szánt levelet, s útnak indította a baglyot Darkness Fallsba. Sóvárgás fogta el, amikor otthonára gondolt. Hiába érezte itt is jól magát, ez még sem az otthona volt. Némán figyelte a madarat. Majd elővette a pálcáját és beforrasztotta a bagoly által okozott sebet. Vetett egy pillantást a távolra. Végül elszakadt a tájtól és elindult a negyedik emeletre, ahol társai várták, hogy megvitassák, hogyan is tréfálják meg a csajokat.

***

A sötét égbolton milliónyi fényes csillag jent meg. De messziről sötét fellegek érkeztek, és lassan-lassan betakarták az eget. Carmen szobájának ablaka nyitva volt, és behallatszott kintről a tücskök andalító, álomba ringató ciripelése.
Ám a helyiségben lévő négy lányt cseppen sem zavarta, akik vidáman cseverésztek. Maryt éppen Carmen vette kezelésbe egy rúzzsal, miközben a lány éppen Magdalena haját fonta be. Carment tovább ment és nem hagyta ki Vittoriát sem a sorból. Végül elgondolkodva nézte művét, és megszólalt:
- Na Vittoria, mesélj egy kicsit!
- De miért akarod tudni, hogy ki tetszik nekem?
- Oh, csak kíváncsi vagyok. Meg aztán tudom, hogy Marynek Dylan tetszik, Magdalenának meg Ryan.
- Hé- csattant fel a két lány egyszerre.
- Nekem nem tetszik Dylan- mondta Mary.
- Ne is strapáld magad kedvesem. Nagyon jól tudom, hogy fülig szerelmes vagy belé. Ha nem lennél az, nem pirultál volna el.
- Dehogy is.
- Mondhatsz, amit akarsz. Azok a flörtök a bátyámmal nem igaziak.
Mary nem szólt semmit, csak fél szemmel Vittoriára nézett. A szőke hajú lány kerülte Carmen pillantását, de erőt vette magán és újra felemelte a fejét.
- Gyerünk Vittoria, mondd meg, melyik srác tetszik neked?- unszolta Carmen- Tudom, hogy a bátyám tetszik.
A lány hirtelen lesütötte a szemét, és elpirult. Szíve hevesen dobogott és forróság öntötte el.
- Ismerem a bátyám,- mondta Magdalena- szóval, biztos vagyok benne, hogy tetszel neki.
- Miből gondolod, hogy ez tényleg így van? Lehet, még sem ismered annyira - mondta Vittoria színtelen hangon, mint aki nem kíváncsi a válaszra, de ez koránt sem így volt.
- Csak rá kell nézni, ahogy lopva téged néz. Az első perctől fogva tudom, hogy ti egy pá lesztek. Adrianonak még soha sem volt olyan barátnője, akivel ennyire összeillett volna, mit veled. Mindig zavarban van, amikor a közeledbe kerül.
- A múltkor, amikor együtt sétáltunk nem látszott rajta semmi ilyesmi.
- Jól palástolja- vonta meg a vállát Carmen - De ha egyszer ütőképes helyzetbe kerül, nem lehet megállítani. Emlékszel, amikor megszökött azzal a csajjal? Hogy is hívták?
- Meera- segítette ki nővére.
- Igen, igen ő volt az. Szegény csajra rá akartak kényszeríteni egy házasságot valami barommal, a saját szülei, el tudod ezt képzelni? Adriano meg nagyon szerelmes volt a csajba és megszöktette. Aztán elkapták őket, amikor össze akartak házasodni. A lányt visszavitték a szüleihez. Azóta Adriano nem járt senkivel, vagyis hosszabb ideig. De mikor meglátott téged, azon nyomban beléd szeretett. És ne mondd, hogy ez nem így van! Engem nem ver át a bátyám.
- Ah beszéltek itt össze-vissza- legyintett Vittoria- Adrianonak Mary tetszik és nem én.
Hirtelen kialudtak a szobában a fények. Az ablak pedig nagy csattanással bezárult. A lányok ijedten húzódtak kicsit összébb.
- Mi volt ez?- kérdezte Carmen halkan.
- Nem tudom - mondta Vittoria torkában dobogó szívvel.
- Valaki megszüntette a varázslatot a szobánkban, azért aludtak ki a fények - mondta Mary.- Menjünk ki és nézzünk körül.
- Jó rendben, de legyünk nagyon óvatosak! - mondta Lena.
- Akkor pálcákat a kézbe.
A négy lány óvatosan kilépett Carmen szobájából. Az előtérben csend és sötétség honolt. Különös módon hideg is volt. A kandallóban mindig égő varázstüzet valaki eloltotta, de nem olyan régen, mivel még füstölgött. A fiúk szobái tárva nyitva voltak, bent pedig senki sem tartózkodott.
Mary furcsán szaggatottan lélegzett. Mintha vérszagot vagy valami hasonlót érezne. Azonnal fényt gyújtott a pálcájával és négy sötétvörös csíkot pillantott meg szőnyegen. Mind a négy lánynak elkerekedett a szeme.
- Szent Merlin!- sikkantott fel Carmen, de nővére befogta a száját.
- Nyugalom,- csitította Lena- először, nézzünk utána a dolognak.
Mary intett nekik, majd kilépett a folyosóra, ahol még hidegebb volt. A falakon lévő képek bénult ijedtségben mozdulatlanul álltak. A négy lány szorosan egymás mellett haladt, kivont pálcával a kezükben. Aztán négy felé ágazott a hosszú folyosó.
- Most mi legyen?- kérdezte Vittoria.
- Nem tudom - mondta Lena.
- Váljunk szét- javasolta Mary.
- De mi van, ha valami történik, és nem tudjuk megvédeni magunkat? - aggódott Carmen.
- Nem lesz semmi baj - mondta Mary.
A lányok egymásra néztek, majd elindult ki-ki a maga által választott úton.
Mary léptei visszhangot vertek a folyosó falán. Érezte, hogy valaki puha hangtalan léptekkel közeledik felé. A szíve egyre hevesebben vert, így tudta, az a valaki nincs messze tőle. Hátra fordult hirtelen, de a pálcájából világító fényben nem látott semmit. Egész testében reszketett, mikor megfordult egy csuklyás fiú alakja magasodott felé.
A lány elejtette a pálcáját, hátrálni kezdett, de mire bármit is tehetett volna, a csuklyás karjai a dereka köré fonódtak. Nem tudott menekülni. Szája segélykérő sikolyra nyílt, de az álarcos hirtelen megcsókolta. Tiltakozott a lány, de valahogy érzései másféle irányt vettek. Belefeledkezett a csókba. Remegett és testét elöntötte a forróság. Ilyen, érzéseket felforgató csókot még soha nem élt át. Az idegen teljesen máshogy csókolt, mint ahogy más fiúk vagy akár Dylan. Erőből és érzésből, no meg csipetnyi szenvedéllyel, épp csak annyira amennyire kellett. A hetedeik mennyországba reptette a lányt. Végül Mary eszmélni kezdett, ahogy lassult a csók. Összeszedte az összes erejét és ellökte magától a csuklyást, majd gyomorszájon vágta.
- Ezt a keresztanyámtól tanultam- mondta Mary a szenvedő egyénnek.
- Merlin fizesse meg! - hörögte, majd köddé vált.
Mary zihálva nézett körül, de nem látott senkit. Felvette a földön heverő pálcáját és nekidőlt a falnak. Próbált megnyugodni, és nem venni tudomást, a torkát fojtogató zokogásról. Sóhajtott párat és sikeresen legyűrte a síráskényszert. Megigazította szemüvegét és tovább ment.
Egy kis kör alapú terembe érkezett, de nem csak ő, hanem Vittoria, Magdalena, és Carmen is. Mind a négy lányt vegyes érzelmek kínozták, és ezek kiültek a rémült arcukra.
Hirtelen fáklyák gyúltak a teremben. A lányok ösztönösen egymásnak háttal helyezkedtek el, és kivont pálcával néztek körül. Meglátták a padlón heverő fiúkat vérbe fagyva. Üveges tekintetek, a szájuk sarkából kifolyt vér nyoma, borzalmas látványt nyújtottak. Fölöttük pedig halálfalók lebegtek a magasban. Mind a négy lány sikoltozni kezdett. Kint villám és mennydörgés robaj hallatszott.
A lányok futni kezdtek, nem is tudták, hogy merre. Mary hevesen dobogó szívvel nézett előre, s nem tudta kitörölni a holtan fekvő Dylan képét az emlékezetéből. Két kezet érzett a derekán, sikoltozni kezdett, de nem tudott szabadulni. Az álarcos fiú a lány kezeit hátra fogva vezette vissza a terembe. Majd a kör közepén álló többihez lökte. Ám szerencsétlenségére álarca beakadt a lány ruhájába és szépen a földön landolt. Mary azonnal megfordult.
- Dylan?- nézett vele szembe a lány.
- Én vagyok.
Közben a lány körbe nézett. A többi álhalálfaló is levette a maszkját, fejükről pedig lekerült a csuklya. A lányok dühösen meredtek rájuk.
- Te szemét halára rémítettél, azt hittem meghaltál- kiabált Mary és közelebb ment Dylanhez.
- Dehogy haltam- védekezett a fiú és keze elindult, hogy megnyugtassa a lány, de Mary nem kért ebből.
- Kuss legyen! Ne merj hozzám nyúlni, mert eltöröm a kezed!
Aztán kongó léptek a zaja hangzott az egyik folyosó felől. MacCaulum professzor lépett be a terembe. Dühtől villámokat szórt a szeme, amikor meglátta a halálfalónak öltözött fiúkat, és vérbe fagyott másolatukat.
- Azonnal levenni ezt a maskarát!- kiáltott a menydörgő hang.
A fiatalok némán engedelmeskedtek. Lekerült róluk az álarc. Aztán sorba rendeződtek a sírás küszöbén álló lányok elé.
- Dylan, Adriano töröljétek le a képetekről azokat a rúzsfoltokat!
Mary és Vittoria önkéntelenül összenézett. Egyikük sem tudta, hogy most ki kitől kapta csókot. Ám a professzort nem ez izgatta. Próbálta összeszedni a gondolatait, miként fedhetné meg a fiatalokat. Túl öregnek érzete most magát, és a végtelenségig csalódottnak.
- Halálfalónak öltözni, és úgy viselkedni, a legnagyobb hiba, amit elkövethettetek. Ti, akiknek a szülei egy jobb világért harcoltak, nem engedhetitek meg magatoknak, hogy ilyen jelmezt öltsetek magatokra. Súlyos büntetéssel fogtok fizetni ezért, hogy többet eszetekbe se jusson, még rá gondolni sem a halálfalókra. Csalódtam bennetek - hajtotta le a fejét az öreg professzor.- Most pedig körbefutjátok az erdőt nem kevesebbszer, mint háromszor. Napfelkelte előtt nagyjából készen is lesztek. A többit meg majd megbeszéljünk. Most indulás!
A fiatalok, főleg a fiúk szörnyű bűntudattal fogadtak szót. Elismerték, hogy nem volt helyes, amit csináltak. Sőt a legrosszabb volt, amit valaha is tehettek. Szégyenbe hozták magukat, és ami a legrosszabb saját családjukat. Mindegyik fiú előtt megjelent rokonaik arca, s a csalódott tekintetük.
Kiléptek a kastélyból. Cseperegni kezdett az eső, s az ég megannyi dühödt villámot szórt. A kis csapat gondolkozás nélkül elindult.