7. fejezet - Emlékek

  2006.07.31. 19:05

VII. fejezet
Emlékek

A kastély parkjában csend honolt, csak a fűszálakat rezegtette lágyan a szél. A sötét égbolton a máskor oly fényesen ragyogó csillagokat néhány álmosan kúszó felhő takarta be. A hold narancsos színben pöffeszkedett odafent, és vékony fellegek takarták be, de az makacsul előbukkant újra és újra, fényével bevilágítva az erődként magasló Malfoy kastély parkját. Egy vadászni induló bagoly huhogása hallatszott a távolból, és némi lombzizegés.
A zöld gyepen kis társaság gyűlt össze, akik még mindig hatása alatt voltak a nemrég történt furcsa dolognak. Végül is nem mindennap hozzák haza az ismerőseinket sárkányháton, ezt el kell ismernünk. Mindegyikük hallgatásba merült, így csupán a tücskök ciripelését lehetett hallani.
Dylan kérdő tekintettel állt a többiek előtt, akik a sárkány megjelenésétől még mindig egy kicsit meglepődve néztek rá.
- Hol van Emily és Owen? – érdeklődött, és megtörte egyben az egyre kínosabbá való csendet.
- Már egy jó ideje titeket keresnek - mondta Carmen, az aggodalom jeleivel az arcán.
- És még nem jöttek vissza - tette hozzá Adriano - Minket pedig felküldtek a könyvtárba, és azt mondták, hogy várjuk meg a professzort.
- Gyerekek - szólalt meg a professzor, aki eddig egy térképet böngészett -, most szépen menjetek fel a toronyba. Én tudom, hogy Emily és Owen hol van, és vissza is tudom hozni őket, remélhetőleg épségben. Eszetekbe se jusson utánam jönni, mert ez az erdő nagyon veszélyes. Éjjel az ösvények változtatják a helyüket és képtelenség kijutni onnan úgy, hogy ne találkozz veszélyes és gonosz lényekkel. Megértettétek?
- Igen professzor - mondták kórusban.
- Helyes! Most pedig menjetek! Hector ügyel a folyosókon, és ha bármilyen mozgolódást észlel, ne akarjátok tudni, hogy mi lesz akkor.
Azzal a professzor megigazította a köpenyét, és elindult egy közeli ösvényen, ami az erdő szíve felé vitt. A gyerekek egy darabig nézték a távolodó alakot, majd bementek a kastélyba. Elcsigázva lépkedtek a kopott, vöröses színű szőnyegen. Nagyon fárasztó volt számukra ez a nap, különösképpen Marynek és Dylannek. A kis csapat először a fürdő felé vette az irányt, később aztán az előtér kényelmes foteljaiban pihenve beszélgettek.
- Vajon mi történhetett Emilyvel és Owennel? - kérdezte Mary kíváncsian.
- Szerintem eltévedtek - mondta Ryan, és ásított egy nagyot.
- Kizárt - mondta Adriano.
- Miért is? - kérdezte Dylan, kezével kitámasztva a fejét, kérdő tekintettel meredt Adrianora.
- Emily és Owen jól ismerik a környéket. Szerintem más lehet itt a probléma.
- De mi? - tapintott a lényegre Josh.
- Fogalmam sincs - szólt fejcsóválva a fiú.
- Lenne kedvetek kideríteni? - kapott az alkalmon Dylan, és a jégkék szemek megcsillantak.
- Lenne - mondta Magdalena - De akkor utánuk kellene mennünk, és abban biztosak lehetünk, hogy a kastély falain kívülre nem jutunk. Hector ma különösen figyel a kastély biztonságára. Szerintem erre akkor is ráérünk, ha megjönnek.
- Nekem nyolc - vont vállat a tejfölszőke fiú, szemében pedig kialudt a csintalan tűz.
- Dylan, mesélj inkább arról, hogy mi történt veled és Maryvel az erdőben! - mondta kaján vigyorral Josh.
- Az hétpecsétes titok - adta alá a lovat Dylan és jelentőségteljesen elvigyorodott.
Huncut tekintettel nézett Maryre. A lány látva a fiú arcát, úgy döntött nem lesz itt semmiféle titok, majd ő lerántja a leplet és megismerteti a többieket az igazsággal.
- Egy fenét titok, majd elmesélem mi is történt - szólalt meg Mary.
Mielőtt Dylan kinyilvánította volna a nemtetszését, Mary már bele is kezdett a történetükbe. Bár pár részletet kihagyott belőle.

***

MacCaulum professzor nyugodt, határozott léptekkel rótta az ösvényeket. Tapasztalata révén csak egy kis sétát jelentett neki az erdei kiruccanás. Mivel már évek óta a Malfoy kastély volt az otthona, nem okozott neki nagy problémát, hogy alaposan megismerje az erdőt.
Az a rengeteg cseppet sem volt veszélymentes, sőt az egyik legveszélyesebb volt ezen a környéken. Az erdőben vámpírok éltek, vérszopó mumusok és egyéb undormány lények, ám a professzor mindenre fel volt készülve és tapasztalatban sem volt hiánya. A vámpírok jelentették számára a legkevesebb gondot, mióta Shannon és Colin O’Reily - a sárkányok csapatának tagjai (szerző: LITD) - lettek a vámpírok és a varázslók közti szóvivők. Már nem voltak a vérszívók olyan harciasak, mint régen. Szépen csendben éltek az erdőben, csupán néha-néha csapoltak meg pár arra járót, ám gyilkosságról szó sem volt.
A professzor maga is szívesen tartózkodott ezeknek a különleges és furcsa lényeknek a társaságában néhanapján, hogy tökéletesítse harctudását, és egyéb érdekes képességét.
Elmélkedéséből egy kis zaj zökkentette ki. A közelben megrezzent egy bokor, és hamarosan egy bíbor köntösbe öltözött női alak lépett ki a fák közül.
- Mi járatban erre Connor? - kérdezte a porcelánfehér bőrű teremtés, akinek mosolya közben éles szemfogak villantak ki.
- Jó estét Roxanne! Keresek valakiket.
- Itt? - kérdezte a vámpír - Errefelé nem jár olyan, akit te keresel.
- Emily MacNamarát és Owen Grahamet keresem.
- Oh - eszmélt fel a vámpír nő, mint akinek csak most jut eszébe valami - Nekik még dolguk van itt.
- Ugyan mi? - kérdezte a professzor.
- A Garner lánynak emlékeznie kell a múltjára.
- Miért segítesz Emilynek emlékezni?
- Rengeteg okom van rá. Elsősorban a minket összekötő vér, amúgy erről te is nagyon jól tudsz, és különben is Perselus Piton fogadott unokájának tudnia kell a múltjáról, hogy legyen jövője.
- Mi köze van ehhez Pitonnak?
- Tulajdonképpen semmi - nevetett Roxanne - De most se időm, se energiám nincs, hogy elmagyarázzam neked, hogy mi miért történik. Egyébként is jobb, ha nem tudsz semmiről. Legyen annyi elég, hogy Emilynek tudnia kell, hogy mik ellen fog harcolni.
- Ugyan, az összes halálfaló az Azkabanban raboskodik.
- De ha a vezér visszatér, akkor vége lesz az őrületnek, és mindig van, aki emlékezik a lezáratlan ügyekre.
- Voldemort halott, és nem tér vissza.
- Connor, a tudatlanságod fájdalmat okoz a szívemben - mondta színpadiasan – Mondok én neked valamit: Porból lettünk, porrá leszünk.
- Ez meg, hogy értsem? - kérdezte az öreg.
- Ahogy akarod - legyintett a vámpír majd köddé vált.

***

Sötét volt és csontig hatoló hideg. Emily csupán ezeket érzékelte, és persze némi félelmet, mivel nem tudta hogyan, és miért került erre a helyre. Egy helyiségben volt, legalábbis ő erre következtetett. Nyomasztó volt a környezet, még az orráig sem látott. Hibába pislogott, de a szeme nem szokott hozzá a sötéthez. Vakon és tehetetlenül fordult meg a másik irányba, de nem látott semmilyen fényforrást. Kezdett pánikba esni, mivel félt a sötétben. Kezdte érezni a fojtó, szorító, ugyanakkor rettegő érzést, mint minden rémálmában, amik a régi elfojtott emlékek hatására törtek rá időnként. Nem akart rájuk emlékezni, csak élni tovább megszokott életét, abban a családban, amit sajátjaként szeretett.
Aztán lassan világosodni kezdett, majd fáklyák gyúltak ki a csupasz falakon. Emily hunyorogva nézet körbe, kezét a szemei elé téve. Egy hatalmas teremben volt, ahol egy fekete hajú nő állt pont középen. Volt benne valami nagyon is ismerős vonás, de nem tudta hová tenni a dolgot. Az idegen nő szemei ezüstösen csillogtak a fényben, és egyértelműen látszott, hogy nem emberi lény. Emilybe belehasított a szörnyű felismerés: egy vámpír. A fáklyák halvány fénye vidáman játszott a porcelánfehér arcon, ami egyszerre volt barátságos és jéghideg.
- Ki maga? - kérdezte Emily remegő hangon, mikor összeszedte a bátorságát.
- Ez most cseppet sem érdekes - hangzott a hűvös felelet.
- Miért vagyok itt?
- A klán úgy döntött, tudnod kell, mi történt a családoddal.
- Miféle klán?
- A vámpíroké, akik szegről-végről rokonaid is. Én az édesanyád rokona vagyok és egyben a te vigyázód. Vérszerződés köt engem a családodhoz, és ez számomra szent dolog.
- Miért kell megtudnom, hogy mi történt a családommal? Hiszen nekem már van a családom. Mert fel kell készülnöd arra, ami rád várhat egyszer a távoli jövőben.
- Nem akarok emlékezni - mondta a lány halkan.
- Pedig muszáj lesz! - emelete fel a hangját a vámpír.
- Nem! - jelentette ki határozottan a lány - Fáj és iszonyú, nem akarok rá emlékezni.
- Azzal nem oldasz meg semmit, ha csak a szőnyeg alá sepred a problémát, át kell élned, és le kell győznöd azt.
Mielőtt a lány bármit is válaszolhatott volna, a vámpír előtte termett, majd megfogta a lány kezét, és mélyen a szemébe nézett. A szoba forogni kezdett, a színek elmosódtak és egy hatalmas örvény keletkezett. Emily szédült, és lássuk be, félt is egy kicsit. Nem tudta mi fog rá várni, de már előre rettegett az élménytől.
Aztán az örült forgás lassulni kezdett, és végül kitisztult a kép. Emily egy szobában találta magát, hároméves önmagaként. Hirtelen minden félelme elmúlt és érdeklődve nézett körbe a szobában. Egy kislány szobája volt, vagyis az ő sajátja, rózsaszínes falak, babák szerteszéjjel. Nem időzött itt sokáig. Kilépett a szobából. Hangokat hallott, ezért lement a lépcsőn. A nappaliban fekete csuklyás alakokat vett észre. Nem értette, mit mondanak pontosan, de kiabáltak. Meglátta apja szenvedő arcát: nem sikoltozott, pedig őrült fájdalmai lehettek, kezéről ujjak hiányoztak és a bőrén ezer apró vágás futott végig. A férfi észrevette a kislányt, és egy apró fejrázással jelezte, hogy ne merjen idejönni, szeméből a fájdalom könnye csordult ki.
A háttérből egy kisgyerek panaszos sírása hangzott fel, Emily jól tudta, hogy öccse, Colin sír. Aztán anyja panaszos könyörgése hasított bele a csendbe.
- Kérem ne!
Majd egy halált hozó átok hasított a levegőbe. Egy velőrázó sikoly és egy fájdalmas ordítás hallatszott, szinte fülsiketítően.
- Mocskos halálfalók! - kiáltotta a férfi.
- Még most sem beszélsz? - szólt egy piros talárba öltözött nő, akit Emily eddig még észre sem vett.
- Soha! - üvöltötte a férfi, majd leköpte a nőt.
A nő letörölte magáról a nyálat, és undorodó hangon így szólt:
- Így is jó.
Közelebb ment a férfihoz, és a jobb kezét annak szívére tette, majd koncentrálni kezdett. Ismeretlen nyelven varázsigét kezdett kántálni. Tenyere alatt a szív egyre erősebb taktust vert, és egyre rendszertelenebbül, majd végül megállt. A férfi szemei kitágultak, majd ernyedten esett a földre. Mellkasán egy fekete pentagramm jelent meg, szeméből pedig véres könnycsepp hullott a kemény padlóra. Emily arcán jeges könnycseppek folyama szalad végig, és ennyit tudott mondani, de azt is csak halkan, alig hallhatóan:
- Papa.
Hátán egy hideg kezet érzett, halálra rémülve hátra nézett. Egy fekete hajú és barnaszemű fiú volt mögötte. Emily tudta, hogy ki az. Bátyja, Thomas, merev tekintettel nézett rá. Nem sírt, csak mély gyűlölet látszott a szemében, ami jelezte, hogy bármilyen kétségbeesett tettre kész a bosszú végett.
- Em - suttogta a fiú, és belül érezte ezek az utolsó szavak, amelyeket a húgának mond. Nagyon jól tudta, hogy terve kudarcot fog vallani, de bizonyosságot akart arról, hogy lesz valaki, aki befejezi a bosszút, ami ő elkezdett. Sajgó szívvel nézett kishúga szemébe, majd folytatta a mondandóját - menj fel az emeletre anyáék szobájába, és vedd fel azt a szép köpenyt, ami alá el szoktál bújni, amikor bújócskát játszunk. Meg se moccanj, addig, amíg érted nem jövök! Szeretlek hugi - mondta, és megölelte a kislányt.
Emily azonnal követte az utasítást. Lábai maguktól is tudták, hogy hova kell mennie. Gyorsan belépett a szobába, kinyitotta a szekrényt, és magára terítette a láthatatlanná tévő köpönyeget. Nem tudta mi vár rá, de bízott a bátyjában. Aztán egy hatalmas puffanást, és csontok sorozatos törését hallotta lentről. Emily megrémülve, mozdulatlanul lapult a köpeny alatt. Végül győztes, kárörvendő kacajt hallott, majd minden elhalt körülötte, és Emily magára maradt.
Újra forogni kezdett vele a világ, majd ismét tisztulni kezdett a kép, és ismét önmagaként állt a vámpírnő előtt. Arcán milliónyi gyöngyházfényű könnycsepp gördült le, és ha akart volna, sem tudott volna mit mondani.
- Most már visszamehetsz - mondta a vámpírnő és halványan elmosolyodott.

***

Owen kétségbeesetten szólongatta a karjaiban ernyedten, eszméletlenül fekvő Emilyt. Szíve tele volt félelemmel, mert fogalma sem volt róla, mi baja lehet a lánynak. Gondolatai a legszörnyűbb dolgok körül jártak. Hiába akart ráakadni a válaszra, hogy segíteni tudjon, mégsem sikerült. Heves dobogásba kezdett a szíve, és mintha léptek zaját hallotta volna a közelből. Óvatosan letette Emilyt, majd pálcáját elővéve várta, hogy megmutassa magát az erdőben kószáló.
- Ki vagy? Mutasd magad! - mondta határozottan.
- Owen, csak én vagyok – szólalt meg egy mély hang.
- Professzor? A frászt hozta rám, hogy csak így ólálkodik a sötétben – sóhajtott a fekete hajú férfi megkönnyebbülve - Jó, hogy jön, mivel…
- Ne is fáradj a magyarázattal, - legyintett - már tudok mindent.
- Honnan?
- A vámpíroktól.
- Nekik ehhez semmi közük.
- Tévedsz. Miattuk került Emily ilyen állapotba. Emlékeit…
- De az tilos, hogy halandók emlékeiben kutassanak, és visszahozzák azokat. Szerinted ők törődnek a törvénnyel? Nem hiszem. Csak azért írták alá, hogy a Minisztérium ne járjon folyton a nyomukban.
- Miért pont Emily?
- A rokona szerint emlékeznie kell pár dologra a múltjából.
- Rokona? Nem hiszem, hogy Tristen vagy Jane ilyen veszélynek tenné ki a saját lányát.
- Nem is, pedig nem az igazi szülei. Egyetlen vérszerinti rokona van, az is egy vámpír.
- Ezt ugye nem mondja komolyan? - kérdezte hitetlenül Owen.
- De így van - bólogatott a professzor - Többet, viszont én sem tudok. Most pedig menjünk vissza a kastélyba.
Owen bólintott egyet, majd óvatosan, és amilyen gyengéden tudta, karjaiba vette a még mindig eszméletlenül lévő lányt, majd a professzor útmutatásának segítségével elindultak kifelé az erdőből.

***

Késő éjszaka volt. A kastély lakói már mélyen aludtak. Kivéve egy embert. Mary Elena Potter álmatlanul ült az ablakban és a sötétbe burkolózó parkot nézte. A fejét hátrahajtotta, majd mély levegőt vett. Teljesen üresnek érezte a fejét, szívében pedig ezzel ellentétben, furcsa fájdalmat vélt felfedezni. Bár ha megkérdezték volna tőle, mi bántja, még ő maga sem tudta volna megmondani pontosan, csak annyit, hogy nagyon fáj. Szemeiből egy apró könnycsepp buggyant ki, majd lassan végigfutott az arcán.
- Hát te még mindig nem alszol? - szólalt meg a sötétben Adriano.
- Nem tudok - mondta Mary, és úgy tett mintha néhány hajszálat söpörne ki az arcából, pedig csupán a könnycseppet próbálta eltűntetni.
- Pedig ennyi izgalom után azt hinné az ember, hogy nagyon kifáradtál.
- Oh neked sem volt éppen könnyű napod, hogyhogy te még mindig fent vagy?
- Nem is tudom - vágott gondolkodó képet a fiú, majd elmosolyodott - Én sem tudok aludni.
Ezen mind a ketten nevetni kezdtek.
- Miért búsulsz itt?- kérdezte a fiú.
- Én? Cseppet sem vagyok szomorú.
- Ugye ezt te magad se hiszed el? Na mondd csak el, mi bántja a kis szívedet!
- Hosszú történet - sóhajtott Mary.
- Dylan?
- Miből gondolod?
- Csak rátok kell nézni. Szerelmes vagy belé, ne is tagadd!
- Olyan zavaros az egész - fakadt ki a lány - Nem értek semmit, legfőképpen Dylant nem, és ezt az egész helyzetet, és egyáltalán azt, hogy miért pont őt szeretem. És miért fáj ennyire?
- Nem tudom mindenre a választ, de abban biztos vagyok, hogy döglik érted - mosolyodott el a fiú.
- Miből gondolod?
- Csak rá kell nézni. Nem vetted észre, hogy milyen féltékeny volt, amikor találkoztunk?
- De igen.
Aztán Mary pityeregni kezdett, Adriano vigasztalóan nézett rá, majd gyengéden átölelte.
- Nyugodj meg! - mondta halkan - Semmi baj nem lesz, kicsi lány! Van egy tervem.
- Mi? - kérdezte könnyes szemmel a lány, és kibontakozott a jóleső ölelésből.
- Féltékennyé tesszük a Kissárkányt - kacsintott a fiú.
- Honnan tudod, hogy sárkány?
- Az apja az volt, és a tény, hogy tud a sárkányokkal beszélni…
- Oh igaz - mosolyodott el Mary - De hogyan akarod féltékennyé tenni?
- Azt csak bízd rám - mondta a fiú.
- Köszönöm, - mondta Mary - aranyos vagy, hogy segíteni akarsz, de szerintem nem fog…
- Nincs semmiféle de! Miattatok csinálom, hogy végre nyílon ki a szemetek, és különben is szükségem van a te segítségedre.
- Miről lenne szó?
- Oh, az ráér később. De most már menjünk aludni - javasolta.
Mary bólintott, de éppen akkor a kastély parkja felé pillantott. Sötét alakokat látott közeledni. Két férfi alakja bontakozott ki, az egyik egy harmadik embert, minden valószínűség szerint egy nőt cipelt a karjában.
A lány tágra nyílt tekintettel nézett kifelé, mint aki nem akar hinni a szemének.
- Valami baj van? - kérdezte a homlokát ráncolva Adriano.
Mary nem szólt semmit, csak az ablak felé mutatott.
- Oh, ezek szerint a professzornak sikerült megtalálni Owent és Emilyt.
- De mi baja lehet Emilynek? - kérdezte aggódva a lány.
- Fogalmam sincs - rázta meg a fejét Adriano.
- Kiderítjük? - mosolygott a lány.
- Benne vagyok - hangzott a válasz.