6. fejezet - Sétálunk, sétálunk az erdőben

  2006.07.31. 19:04

VI. fejezet
Sétálunk, sétálunk az erdőbe

A nap melegen sütött a délutáni égbolton, amin egy árva felhő sem jelent meg. A szél sem rebbentette meg a kastély parkjában álló hatalmas fákat. A levegő fülledt és álmosító volt. Ebben a fullasztó idő, semmi másra nem volt jó, csupán a fák árnyékában heverészni. A park füvén egy hatalmasra nőt diófa alatt hat fiatal időzött álmos és fáradt képpel a kimerítő futás után. Josh, Ryan, Vittoria, Carmen, Magdalena és Adriano beszélgetéssel múlatták a csigalassúsággal vánszorgó időt. Uzsonna gyanánt némi almát majszolgattak. Már vagy három órája befejezték a futást, persze nem kaptak akkora dicséretet, mint Mary és Dylan.
Josh fel alá járkált és egy félig elfogyasztott almával a kezében, éppen Piton professzorról tartott érdekfeszítő előadást, amikor is Vittoria félbeszakította egy fontos kérdéssel:
- Hol lehet Mary és Dylan?
- Fogalmam sincs- válaszolt Adriano- Az utolsó körök fele jól lehagytak.
- Ne aggódjatok!- mondta Josh- Biztos, nagyon jól szórakoznak egymással- ezen a ponton kajánul elmosolyodott, amiből a többiek tudták, hogy valami rosszra gondol.
A társaságból kitört a nevetés, de akadtak köztük kivételek is. Történetesen Vittoriát és Magdalénát botránkoztatta meg az ifjabb Weasley ki nem mondott gondolata, no meg a többiek fantáziája, ezért elég szúrós szemmel néztek a nevetgélőkre. Vittoria fogta az egyik almát, majd célzott és jól fejbe dobta vele Josht. Ezek után győztes mosoly jelent meg a lány finomvonású arcán.
- Aú!- kiáltott fel a fiú és vádlón tekintett a lányra.
- Megérdemelted!- mondta lány mérgesen és lássuk be teljesen jogosan.
- Azért nem kellett volna fejbe dobni - masszírozta a fejét a tizián vörös hajú fiú.
- Mi van, ha bajuk esett?- kérdezte Vittoria, már nem törődve Josh problémájával.
- Vittoriának igaza van - mondta Magdalena, aki eddig egy bájitaltankönyvet olvasott szorgalmasan.
- De Lena hiszen te is tudod, hogy errefelé nincsenek vadállatok- szólalt meg Carmen, aki eddig egy bűbájjal a körmeit festette különböző színűre.
- Igen? Érdekes, hogy nekem mégis sikerült összefutnom egy magyar mennydörgővel- mondta Adriano révedező tekintettel.
- Pedig azok nem is őshonosak itt- mondta Josh, úgy mint aki szakértő a sárkányokkal kapcsolatban.
- Szerintem szólni kellene Emilynek- szólt közbe Ryan, aki eddig csendesen az égboltot, no meg fél szemmel Magdalenát figyelte.
- Akkor mehetsz is és szólhatsz is neki, ha már ilyen jó ötleteid vannak - mondta Josh- Szerintem, inkább keressük meg őket mi magunk.
- Josh édesem- szólat meg Carmen és igéző szemekkel nézett rá- Ha MacCaulum prof észreveszi, már pedig észreveszi, hogy eltűntünk, akkor szép büntetés kapunk az biztos.
- Vállalom a kockázatot szivi- mondta hatalmas átéléssel a fiú.
- Én inkább megyek és szólok Emilynek- mondta Vittoria- El ne merjetek innen menni.
Azzal fogta magát és elviharozott.

***

Vittoria dobogó szívvel haladt végig a folyosón. Szerencséjére tudta, hogy merre van Emily szobája, mivel a kastély térképét volt ideje alaposan áttanulmányozni. Alig pár pillanat múlva, már ott állt az Emily ajtaja előtt, és bekopogott. Eközben folyosó másik végéről egyenletes léptek zaja hallatszott, majd megjelent Owen, aki ráérősen sétált a folyosón, s közben vidáman fütyörészett. Mikor közelebb ért az ajtónál bebocsátásra várakozó lányhoz, összeráncolta a homlokát, majd megkérdezte:
- Történt valami Vittoria?
- Dylan és Mary még nem jöttek vissza.
- Hümm ez pedig nagyon különös, mivel jóval előttetek végeztek a feladattal - mondta a bársonyos hang.
Owen összeráncolta a homlokát és próbált valamiféle magyarázatot találni a szóban forgó esetre. Eközben kinyílt Emily ajtaja, és hamarosan megjelent a fürdőköpenyben lévő, vizes hajú lány is.
- Mi történt?- kérdezte, majd mikor meglátta másik váratlan vendégét elkomorult- Owen, te mit keresel itt?
Vittoria mielőtt veszekedés tört volna ki, előadta jövetele célját. Emily szemei hatalmasra tágultak.
- Egy perc és elindulok megkeresni őket!
- Veled megyek!- szólalt meg Owen.
- Szó sem lehet róla!
- Ha tovább makacskodsz, akkor soha nem fogjuk őket megtalálni! Tedd félre a fenntartásaidat velem szemben, és igyekezz!
Emily gyilkos pillantást vettet a sármos hollófekete hajú férfira, majd kénytelen kelletlen, de belátta, hogy Owennek igaza van.
- Vittoria- szólalt meg végül- Mondd meg a többieknek, hogy MacCaulum professzor üzeni, menjetek a könyvtárba, és keressetek meg minden könyvet, ami „boszorkányüldözésekről a középkorban” -ról szól! Addig maradtok ott, amíg a professzor, oda nem megy.
- Rendben- mondta a lány és elsietett.
- Hiszen nagyon jól tudod, hogy az öreg a második emeleten gyakorol és este tíznél előbb nem jön ki onnan. És csak azután megy a könyvárba olvasni.
- Tudom- vonta meg a vállát a lány - Így legalább nem fogják Dylanéket keresni.
- Ügyes húzás el kell ismernem.
- Tudom.
- De most már öltözz kicsilány vagy esetleg segítsek? Amúgy nagyon sexy vagy ebben a köntösben.
- Figyelj,- kezdte vészjósló hangnemben- attól még, hogy a volt barátom vagy türtőztethetnéd magad!
Azzal Emily becsapta az ajtó. Magára hagyva a vigyorgó férfit, aki ráérősen tovább sétált a folyosón.

***

- Ááááá- hangzott a kiáltás az erdőben.
A hang hatására a nyugtató csend azonnal megszűnt. A madarak ijedten röppentek fel a hallottak után és a kis fénytündérek elbújtak a bokrok levelei alá. Majd miután elhalt a szárnycsapkodás és a lombok erős zizegése, minden visszaért a régi kerékvágásba. A tündérkék óvatosan kidugták a fejüket a levelek alól, körülnéztek, majd mikor újra biztonságosnak látták a terepet, előbújtak a rejtekhelyükről. Eközben a tisztáson Mary halálra vált arccal nézett az előtte lévő Dylanre, aki összeszorított fogakkal próbált úrrá lenni a fájdalmán.
- Jól vagy?- kérdezte Mary remegő hangon.
- Aha azt hiszem - mondta Dylan halkan - Úgy látom sikerült tökéletesen helyreraknod a bokámat - vizsgáltatta dagadt lábát a fiú- Köszönöm!
- Nincs mit - mondta a lány bágyadtan- De remélem többet ilyen dologra nem kérsz meg, mert fix, hogy ilyet még egyszer nem csinálok
Azzal elővette a pálcáját és néhány gyógyítóbűbájt küldött a dagadt bokára. Dylan meglepődve tapasztalta, hogy csak minimálisan érzi a fájdalmat és a dagadás is kezd apadni.
- Ezt meg hol tanultad?
- Nem rég voltam Tristenéknél*, tudod meglátogatni Elisont**, és akkor tanultam.
- Jane*** kiváló gyógyító meg kell hagyni. Oh és mondd, hogy van az én volt csajom?
- Mióta az egész család átköltözött Írországba sokkal jobban. Elison kifejezetten örül, hogy már nem kell nézegetnie azt a rusnya képed. És az pedig még jobban boldogítja, hogy a féltestvére nem fogja tanítani jövőre.
- Mondjuk, én is repesek az örömtől, hogy nem kell nézegetnem Elison MacNamarát. Amúgy nem értem mi baja van Emilyvel?
- Tudod, szereti, de nem szeretné, ha még tanítani is- mondta Mary, majd hozzátette- Nekem a legjobb barátnőm, szóval én sajnálom, hogy nem lesz velünk.
- De itt vagyok neked én - mondta Dylan némi átéléssel, már amennyire a színészi tehetsége engedte.
- Jah, meg is vagyok veled áldva rendesen- sóhajtott fel a lány, majd az ég fele nézett, aztán Dylanre- Te két ballábas mardekáros.
- Mi?- fortyan fel a fiú és önkéntelenül is kihúzta magát - Hiszen én táncolok a legjobban Roxfortban!
- Én a fagyökérre gondoltam- mondta Mary, majd elgondolkodva megkérdezte- Mondd csak, ez nálatok családi vonás?
- Mi?
- Az hogy mindig megbotlatok a fagyökerekben?
- Én ilyenről nem tudok- vágott furcsa képet Dylan.
- Hehe azt hiszem jobb is- nevette el magát a lány.
- Már megint miről tudsz, amiről én nem?
- Kérdezd meg anyukádtól, majd ő elmondja.
- Te nem mondod el?
- Hű, hogy találtad ki?- csodálkozott a lány- Ennyi erővel akár te is lehetnél Trelawney.
- Jaj- rázta ki a hideg Dylant- Túl szép vagyok ahhoz, hogy olyan ronda szemüvegem legyen, és különben is utálom a karkötőket.
- Merlinre itt valakinek nagyon nagy az arca- nézett körbe Mary.
- Drágám, nem tehetek róla, hogy örököltem a Malfoyok legendás vonzerejét.
- Jaj csak ezt ne mondtad volna- sóhajtott a lány- A világ össze tartóbűbája sem akadályozná meg, hogy ránk szakadjon az ég.
- Miért vagy ilyen? Anyát sem kellett kényszeríteni, hogy apámhoz menjen feleségül… Bár az igaz, hogy régebben nem csípték egymást.
- Tudod mit, inkább hagyjuk a vonzerődet és beszéljünk valami másról. Nincs a földön még egy olyan srác, akire ennyi üresfejű liba tapad, mint rád.
- Áh szóval Elisont is üresfejű libának tartod?- tapintott rá a mondtat lényegére Dylan.
- Mindenki tévedhet és lehetnek gyenge pillanatai- vágott vissza Mary- Egész egyszerűen, ez vonatkozik Elisonra is.
- Jó rendben az én vonzerőmet hagyjuk. Mi van a tiéddel? Azt már tudom, hogy Benjamin Bennet nem jön be.
- Oh hát ez egy olyan hagyjuk, és ne firtasd téma - mondta Mary.
- Már évek óta barátok vagyunk. Te mindent tudsz a szerelmi életemről, kivéve az extrém részeket, de én a tiédről semmit sem tudok.
- És ez így is van jól.
- De én kíváncsi vagyok!- mondta Dylan.
- Majd akkor szépen hamar megöregszel drága Dylanem, mert én nem mondok neked egy árva szót sem.
- Naaa csak egy kicsit- alkudozott Dylan.
- Mondták már neked, hogy idegesítő, kíváncsi, beképzelt és öntelt vagy?
- Nem, igen, igen, nem. Jaj Mary most csak ketten vagyunk. Talán félsz?
- Mitől? Talán tőled?
- Meglehet.
- Na akkor Elena drágám mesélj csak, nyugi nem harapok!
- Mondd csak Aaron, mióta hívsz engem a második nevemen?
- Na nem komédiázz, inkább mesélj!- bíztatta Dylan.
- Miről is mesélhet egy magamfajta szürke egér egy magadfajta Don Juannak? De ha ezt akarod, legyen. Nem pasizom pont.
Dylan összeráncolta a homlokát, amitől még helyesebben nézett ki. Néhány szőke hajtincs az arcába lógott, és azokkal a beszédes jégkék szemekkel fürkészte a vele szemben ülő Mary olajzöld szemeit.
- Ennyi?- szólalt meg végül Dylan.
- Attól tartok.
- Tudom, hogy van még valami.
- Először is ronda vagyok, másodszor a pasik félnek tőlem, akik meg nem fél azokat a sexen kívül más nem is érdekli.
- Merlin szent szakállára, ki volt az, aki ilyen szándékkal környékezett meg?
- Azt hiszed, megmondom? Tévedsz.
- Hát én megölöm, hát én összetöröm a csontját annak rohadéknak úgy, hogy semmi se marad belőle. Ki volt az?- kérdezte dühtől villogó szemekkel és felpattant a helyéről, bár arca kicsit eltorzult, amikor ráállt a lábára kicsit eltorzul az arca.
- Dylan- kezdte Mary nyugtatóan- Most szépen, ülj le, a bokádnak még pihennie kell! És nem ártana, ha megnyugodnál!
- Ki volt az?- kérdezte újra Dylan és leült a farönkre.
- Nem számít, vége, nem érdekes. Legyen elég annyi, hogy megkapta a magáét.
- De miért nem szóltál róla?
- Mert nem akartam, és egyedül is képes vagyok a saját problémáimat megoldani. Nem kell mindig rám vigyáznod.
Dylan a kezeibe temette az arcát, majd beletúrt a hajába.
- Hogy én mekkora nagy tuskó vagyok!- mondta végül.
- Na ezt nem én mondtam.
- Oh hogy mekkora marha vagyok, hát nem is tudom, hogy lehetettem akkora durrfarkúszurcsók.
- Mielőtt még futóféregnek neveznéd magad, megkérdem: Miért is szidod magad?
- Ha én ezt tudom, hogy ennyire hazavágta az önbecsülésedet az a marha, akkor én holt biztos, hogy nem vetemedek arra, hogy csak úgy megcsókoljalak.
- Ezt a csók témát hanyagolhatnád.
- Én nem is értem mi ütött belém, hiszen azóta barátok vagyunk, amióta az eszemet tudom. Pontosabban azóta, amikor megszöktünk Harry és az apám veszekedése közben, aminek az volt a lényege, hogy kinek a gyereke lesz jobb kviddicsjátékos. Mary kérlek, bocsáss meg!- itt letérdelt a meglepett lány elé és megfogta a kezét - Ígérem ezek után nem foglak megcsókolni az engedélyed nélkül, és nem okozok neked fájdalmat, szenvedést vagy egyéb lelki traumához vezető dolgot
Az olajzöld szempár meglepődve, hitetlenkedve és gyanakodva tekintett a szőkeségre, és megpróbálta kifürkészni a fiú apró vonásait. Bátortalan keze felemelkedett és egyenesen Dylan homlokára tapadt. Aztán egy tanácstalan hang szólalt meg:
- Én ezt nem értem, pedig biztosra vettem, hogy lázas.
- Megbocsátasz?- kérdezte kiskutyaszemekkel a fiú.
- Igen- mondta Mary bágyadtan.
Dylan felemelkedett a helyéről és egy puszit adott Marynek, de a dolog kissé félresikeredett. Ajkai érintették a lányét, bár csak egészen a sarkát. Mary hátán végigfutott a kellemes bizsergés, és e pillanatban nagyon is bánta, hogy Dylan csak egy puszit adott neki.
- Na jó- szólalt meg Mary, miután többé-kevésbé magához tért a kábulatból- Mi lenne, ha elindulnánk?
- Jó ötlet.

***

Eközben a Malfoy kastély kapujában Owen Emilyt várta. Elmerengve gondolt vissza a szép időkre, amikor még együtt voltak. Arra is tisztán emlékezett, hogy mennyit kellett bujkálniuk, elsősorban Piton professzor elől, aki nem vette éppenséggel jó néven, hogy fogadott unokáját egy ilyen álmodozó, senkiházi ficsúr egyáltalán meg meri környékezni. Hányszor találkoztak a seprűtároló raktárban, vagy a Szükség Szobájában. Minden egyes perc ajándék volt a számukra, és nem utolsó sorban felejthetetlen.
De a végzős bál nem úgy sült el, mint ahogy azt előre eltervezték. Owen és a barátai kicsit túlzásba vitték az alkohol fogyasztását és a tónál, ahol egyébként a fiúnak Emilyvel kellett volna találkoznia, egy lánnyal csókolózott, akiről szentül hitte, hogy a kedvese. Emily természetesen látott mindent, mitől a szíve darabokra tört. Owen hiába kért bocsánatot milliószor, ez egy örök tüske maradt a lány szívében. Nem volt képes megbocsátani és ezt senki sem vethette a szemére. Emily védő falakat épített maga köré nehogy valaki bepillantást nyerjen a lelkébe. Erősnek tettette magát. Éveken át dolgozott, képezte magát, hogy még véletlenül se legyen ideje régi szerelmére akár egy kósza gondolatot is pazarolni. Azt hitte így végre normális életet élhet, de mióta megkapta ezt az állást, ez korán sem volt így.
Most, amikor a sors újra összehozta őket, a három éve történt dolgok egyszerre újra a felszínre kerültek. Emily határozottal tagadta, hogy még mindig szereti Owent, de félt megbocsátani, mert félt a következményektől.
Owent Emily zökkentette ki az elmélkedésből.
- Akkor mehetünk?
- Csak utánad- engedett utat neki.
Emily ügyet sem vetett rá, most fontosabb dolog izgatta. Feldúlva indult el az egyik erdei ösvényen. Hirtelen fogalma sem volt, hogy hol keresse Maryt és Dylant. Magabiztosan halad előre, de belül majdnem megőrült a tudattól, hogy valami történt velük. A dolgot az sem könnyítette, hogy Owen ott loholt a nyakában. Irritálta a férfi közelsége, mert a múltra emlékeztette, amit maga mögött akart hagyni. Ám hiába volt minden ez irányú próbálkozása.
- Lassíts kicsit!- hallotta Owen hangját.
- Így sosem találjuk meg őket- állt meg a lány és félelem csillant meg a szemében- Fogalmam sincs, hogy merre lehetnek.
- Nyugodj meg és lazíts!
- De nem tudok lazítani!
Owen sóhajtott egyet, majd közelebb ment a lányhoz, rátette a vállára a kezét, és megszólalt:
- Csukd be a szemed és lelegezz mélyeket!
- Ez meg mire jó?
- Ne beszélj! Lélegezz mélyeket, és lazíts! Ez az! Most pedig képzeld el magad elé a két gyereket.
A lány ekkor már nem hallotta Owen szavait. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a tudatában. Majd egy szempillantás alatt mintha felrepült volna. Megjelent az erdő látképe, majd egyre beljebb haladt a fák között, aztán egy patak partján találta magát, ahol meglátta a két kis csavargót. Perceken belül kipattantak a szemei. Elgyengülten nézett a melegbarna szempárba, amik most elvarázsolták. Újra érezte a régi szerelmet, ami ellen nap, mint nap harcolni akart.
- A pataknál vannak, nem is olyan messze innen- szólalt meg bágyadtan.
- Jó, menjünk! - mondta Owen.
Aztán szótlanul haladtak tovább. Alig pár perc múlva megérkeztek a patakhoz, de a két fiatalnak már nyoma sem volt. Emily hisztérikusan ment oda a farönkhöz. Minden úgy volt, ahogy látta, csak azzal a különbséggel, hogy a keresett személyeknek, nyomát sem találta. Körbe járkálva, mint ahogy egy szabadságától megfosztott párduc őrületben jár a rácsok mentén, a szeme hirtelen ezernyinek látja a ketrec vasrácsait, és nem tud szabadulni. Emilyt a jeges félelem öntötte el. Fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen.
- Hiszen itt láttam őket! Most miért nincsenek itt?- kezével végigsimította a fatörzset.
Owennek fogalma sem volt, miért viselkedik így Emily, hiszen Dylan és Mary képzett varázslók, az évfolyam legjobbjai. Aztán a lányra nézett, akinek az arca halálsápadt volt és reszketett, mint a nyárfalevél. Owent megijesztette a látvány, és közelebb ment hozzá. A lány ránézett, szeme furcsán csillogott. Hangok, képek villantak be, amiket nem akart hallani vagy látni. Egyáltalán emlékezni rájuk. A külvilág megszűnt körülötte. Az emlékképek egyre élesebbek lettek és már nem tudott másra összpontosítani.
- Emily- szólította meg, de a lány nem adta semmi jelét annak, hogy hallotta vagy értené őt.
- Emily!
A lány nem válaszolt, hanem csak nézett rá, majd szemei fennakadtak és Owen karjaiba ájult.

***

Az erdő fái ritkulni kezdtek. Egyre jobban látszott a csillagos ég. A hatalmas fák között két aprócska fénypont pislákolt a sötétben. Mary és Dylan már jó ideje sétálgattak az erdőben. Nagy szerencséjükre legyen mondva, Dylan lába javulásnak indult, és már nem is fájt neki. Mind a ketten unták a mászkálást, de ki akartak innen jutni.
- Dylan én egyszer megöllek- mondta Mary fáradtan.
- Legközelebb majd te fogsz vezetni engem.
- Olyan nem lesz. Én többet nem megyek veled sétálni az erőbe.
- Hányszor hallottam én már ezt?- nosztalgiázott a fiú.
- Szerinted jó felé megyünk?
- Szerintem igen.
- De biztos nem vagy benne, igaz?
- Hát nem teljesen.
- Tudtam- sóhajtott a lány.
- Na most már elég legyen! Hagyd abban, én is fáradt vagyok!
- Én még jobban!
- Úgy kell neked Potter! Minek futottál úgy, mint egy eszelős?
- Úgy csinálsz, mintha te olyan lassú lettél volna, Malfoy!
- De én nem is vagyok annyira fáradt, mint te.
- Jó neked.
- Ez mindig is tudtam.
- Menj a francba!
- Aztán mit csinálsz nélkülem?
- Hidd el, nem hiányoznál!
- Sose jutnál ki ez erdőből.
- Azt hiszed, hogy veled kijutnék? Hol élsz te kedves Dylan? Már órák óta bolyongunk és még mindig nem találtunk ki erről az átkozott helyről.
- Most engem hibáztatsz?
- Látsz itt még valakit?
- Nem én tehetek róla, hogy nem ismerem az erdőt.
- De megkérdezhetted volna, merre kell menni.
- Oh és te nem tudtad volna?
- Én legalább gondoltam rá.
- Az édes kevés drága Mary.
A lány szemei szikrákat szórtak és megrovó tekintettel meredt a szőkeségre, aki szintén tűrésének határára sodródott. Farkasszemet néztek egymással, és így próbálták legyőzni a másikat, ám mind a ketten túl makacsak voltak ahhoz, hogy engedjenek a másiknak. Aztán valami morajlás hallatszott a közelből és remegni kezdett a föld. Megszakították a szemkontaktust, és ijedten néztek körbe.
- Ez meg mi volt?- kérdezte Mary és közelebb húzódott a szőkeséghez.
- Fogalmam sincs.
A remegés egyre erősebb lett, a közli fák némelyike megreccsent, majd kidőlt. Aztán egy hatalmas fekete monstrum sötét sziluettje bontakozott ki. Orrlyukából füst gomolygott ki és cseppet sem vágott bizalomgerjesztő képet. Mary és Dylan megdermedve néztek rá.
- Merlinre! - szólalt meg a fiú- Ez egy magyar menydörgő.
- Dylan?
- Tessék.
- Utállak!
- Ne engem, a sárkányt, hiszen ő talált ránk.
- Ha ezt élve megússzuk…
- Az jó lesz.
Dylan elkezdett magában fohászkodni és fűt fát ígért annak érdekében, hogy élve távozzon innen. A sárkány közben érdeklődően figyelte a két aprócska alakot. Megforgatta a fejét majd közelebb hajolt és megszaglászta a két idegent. Fújt rájuk némi füstöt, amitől a két gyerek köhögni kezdett. Aztán a hatalmas monstrum kinyitotta a száját és nyelvével teljes egészében végignyalta Dylant. A fiú megrökönyödve állt, már készült a halálra, amikor is döbbenetes dolog történt.
- Nem akarlak bántani Sárkánygyermek, nem ezért jöttem, hogy eledelem légy. Segíteni jöttem, hogy kijuttassalak bennetek ebből az erdőből.
- Ez most komoly?- kérdezte Dylan.
- Sose vond kétségbe egy sárkány szavát fiam, mert könnyen végezheted eledelként. Most pedig szálljatok fel a hátamra. Nem biztonságos az erdő éjszaka.
- Rendben- mondta Dylan és felmászott a sárkány hátára - Gyere Mary!- nyújtotta a karját a lánynak.
- Dylan tudom, hogy bátor vagy, de ez kicsit túlzás.
- Nem hallottad, mit mondott?
- Én csak annyi hallottam, hogy morog, és te morogsz valamit.
- Értem…Gyere, ülj fel, a sárkány kivisz minket innen!
Mary némi félelemmel, de követte Dylan példáját. A hatalmas sárkány felemelkedett a magasba. Pár szárnycsapás kellett csak és már meg is érkeztek a kastély parkjába. Ahol kisebb csoport gyülekezett. MacCaulum professzor és a többiek, éppen ebben a pillanatban készültek utánuk menni. A professzor haragos képet mindaddig, amíg meg nem látta a sárkányt.
- Üdvözöllek Lady Astra!- mondta a professzor a sárkányok nyelvén- Köszönöm, hogy visszahoztad a gyerekeket.
- Üdvözöllek Connor! Szóra sem érdemes, hiszem megtiszteltetés a Sárkánygyermeket megóvni a bajtól. Még fiatal, de erős lesz. Az ő harca még távoli, de nem lehet tudni, mikor csap le újra a gonosz.
- Dylant is megtiszteltetés érte, hogy a sárkányok úrnője vigyázta a lépteit.
- Oh nem uralkodom én már senkin és semmin. A királyság csak Orionnal teljes.
- Hamarosan olyan lesz minden, mint régen, hiszen a pentagramm teljes lett.
- Most már mennem kell. Vigyázz a gyerekekre, és ne légy hozzájuk túl szigorú!
- Ígérem.
Mary és Dylan eközben leszálltak a hatalmas sárkány hátáról. Dylan közelebb ment hozzá és megszólalt:
- Köszönöm a segítséget.
- Semmiség- mondta a sárkány, majd hozzátette- Óvakodj a sötét árnytól, amit a druidák hoznak létre, ez elborítja az elméd, és öntudatlanul követsz el öngyilkos cselekedeteket. Édesanyád medálja egyelőre megvéd, de nem elég erős. Lady Nessana**** majd segít. Vigyázzanak rád a sárkányok istenei.
Azzal a sárkány szárnyra kapott és pár pillanat múlva nyomát sem lehetett látni. A professzoron és Dylanen kívül más nem értette a beszédjüket. Bár Dylan sem értette teljesen a sárkány mire is célzott, amikor a professzorhoz beszélt. A fiú pár pillanatig csak állt gondolatai viharában, majd körbefutatta a tekintetét a döbbent társaságon, majd megkérdezte:
- Hol van Emily és Owen?


* LITD-s szereplő Tristen MacNamara 15. fejezet
** Elison MacNamara, Jane és Tristen lánya, 16 éves, Dylan volt barátnője
***LITD-s szereplő Jane Trick
**** LITD-s szereplő Lady Nessana 1. fejezet