5. fejezet - Ép testben ép lélek

  2006.07.31. 19:03

 

V. fejezet
Ép testben ép lélek

A kastély lakói gyönyörû reggelre ébredtek. Madarak csodálatos trillázását vitte a gyenge reggeli szellõ. A hatalmas égbe nyúló építmény parkjában élénk zöld, harmatcseppes gyep terült szét. A fûszálakon megcsillant a felkelõ nap sugara, s az egész olyannak tetszett, mintha apró gyémántok lennének a fûben szanaszét. A közelben lévõ erdõ fáinak levelei lágyan ringatóztak. A levegõ friss volt és tiszta. A kastély egyik nyitott ablakán beleselkedve, egy fiú szobájában nyerünk bepillantást, hogy pontosabbak legyünk ezt a gyermeket Dylan Aaron Malfoynak hívták, és éppen ezekben a pillanatokban ébredezett. Dylant hasogató fejfájás kínozta és a kedvét sem volt a legjobbnak mondani. Állandóan a Mary és Adriano páros járt a fejében, és ettõl dühös, no meg mogorva lett. Szerette volna, ha ebben a pillanatban nem gondol semmire, de ez a kellemetlen emlék nem akarta békén hagyni õt. Üvölteni lett volna kedve, de tekintettel a többiekre, ezt az ötletet inkább levetette. Felült az ágyban, majd lábait a padlóra lógatva, fejét a kezeibe temetve, mordult egyet. Hátrasimította apjától örökölt szõke haját, majd lassan az ablakhoz vánszorgott. Elmélázva fürkészte a tájat, és eszébe jutott valami. Milyen jó is lenne, ha tenne most ezen a szép reggelen egy kis sétát, ez talán segítene kiûzni a fejébõl ezt a görcsös érzést. Hatalmas sóhajt hallatott, ami olyannak hatott, mintha a világ összes problémáját az õ nyakába varrták volna. A székre gondosan kikészített ruhákhoz indult, és nekiállt az öltözésnek. Miután, úgy ahogy rendbe szedte magát, az ajtóhoz sétált és kilépett az elõtérbe. No ezt a lépését viszont megbánta, mivel amit látott, az még a gyomrát is felkavarta. Barátait és a Vertha ikreket találta a kanapén ülve. Adriano valamiféle történetet mesélt nagy átéléssel, és a többiek, fõleg a lányok, akik nem képezték a családja részét, szinte szájtátva hallgatták. Dylan vágott egy fintort és tovább indult a másik ajtóhoz.
- Hová mész? – kérdezte Ryan a nyúzott képû fiútól.
- Sétálok egyet.
- Jó rendben- vont vállat a fiú és visszafordult a fotelben, hogy tovább olvashassa a Reggeli Prófétát.
Dylan megforgatta szemét a társaság láttán, majd elindult az ajtó felé, amikor az hirtelen kitárul és jól orron vágta a szõkeséget. Dylan szeme könnybe lábadt, és jobb kezével vizsgálgatni kezdte szaglószervét. Aztán nagyot sóhajtott, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem tört el az orrcsontja, bár a fájdalom cseppet sem enyhült.
- Jó reggelt!- köszönt MacCaulum professzor, aki észre sem vette az orrát szorongató Dylant- Öt perc múlva találkozunk a hátsó bejáratnál.
Meg sem várta, amíg a társaság reagál a szavaira, hanem gyorsan elhagyta a terepet. A Darkness Fallsi társaság értetlenül nézett a Vertha ikrekre, akiknek már volt valamilyen sejtésük azzal kapcsolatban, hogy a professzor mit is akarhat.
- Ti értitek ezt?- kérdezte Josh.
- Jaj ne- mondta Carmen- Ugye ez nem az, amire gondolok?
- Na mit gondolsz?- vágott vissza Magdalena- Szerinted, miért küldött minket apa, anya keresztapjához? Ha nem akarsz megszökni azzal a sráccal, akkor most nem lennék…
- Te csak ne beszélj! Nem én fõztem tiltott bájitalt, és nem is én robbantottam fel vele a fél házat.
Magdalena szemei villámokat szórtak, és egy hajszál választotta el attól, hogy neki ugorjon húgának. De ekkor színre lépett a nagytestvér, hogy rendet tegyen két húga között.
- Lena, Carma elég legyen!- mondta megrovó hangon.
- Te jobb, ha hallgatsz bátyus!- szólt Lena.
- Bizony!- támadt Adrinaora a másik húga- A te bûneiddel inkább örülj annak, hogy nem az Azkabanba küldtek nyaralni.
- Mond csak mit követtél el?- tudakolta egy kicsit felvillanyozódva Dylan.
- Soroljam?- nevetett fel Adriano- Nos, kipróbáltam néhány átkot, amit nem lett volna szabad, aztán kicsike animágia, volt egy kis összetûzésem néhány varázslénnyel, úgy nagyjából ennyi.
- Oh azt bátyus el ne felejtsd, amikor Lisa Carrigant megszöktetted a suliból - mondta Carmen gonoszul.
Adriano kicsit elpirult, és lesütötte a tekintetét.
- Hiba volt belátom- mondta végül, és gyorsan témát váltott- Ti miért kerültetek ide?
- Druidavadászat- legyintett Ryan- Már régóta csináljuk.
- A magad nevében beszélj!- szólt rá Vittoria, és bájosan elmosolyodott- Mary és én nem voltunk benne az akcióban.
- Na ezt azért nem kellett volna mondanod- szólalt meg Josh- Igaz Mary?
- Mondj, amit akarsz, én nem érzem magam hibásnak - mondta könnyedén a hollófekete hajú lány.
- Pedig kéne- szólt Dylan.
- Ugyan miért? – kezdte a lány, és úgy nézett Dylanre mint egy kis óvodásra- Nem hiszem, hogy pont neked kellene megmondanod, hogy minek érezzem magam.
Azzal a lány sarkon fordult és kisétált az ajtón. A csoport tagjai egy ideig mereven néztek utána, majd észbe kaptak és elindultak õk is. Dylan morcos képpel halad, magában morogva. Egyszer csak Adriano jelent meg mellette.
- Mondd csak Dylan- kezdte Adriano kíváncsian- Ti jártok?
Dylan felnézett rá, majd flegmán visszakérdezett:
- Kivel?
- Hogy-hogy kivel? Hát Maryvel- mondta magától értetõdõen az olasz fiú.
- Ezt meg honnan a nyavalyából veszed?
- Csak úgy – vonta meg a vállát a fiú- Most igen vagy nem?
- Ugyan minek járnék egy ilyen kibírhatatlan csajjal, mint Mary- ciccentett fel Dylan utálkozva, és úgy csinált, mintha a gondolatától is borzongás futna végig a hátán.
- Nem értem miért vagy ezen ennyire kibukva ezen- mondta Adriano- Szerintem, pedig egy helyes lány. Fogalmam sincs, miért nem kedveled.
- Ez maradjon az én dolgom - mondta Dylan és megszaporázta a lépteit.
Mérges volt, szinte lángolt benne a düh, bár maga sem tudta, mire vagy inkább kire van így kiakadva. Belül táncot jártak benne az érzések. Dühös volt Adrianora, Maryre és sajátmagára. Azt is nehezményezte, hogy egyáltalán megkérdezték, hogy jár-e Maryvel. Ugyan miért is járna vele? Hiszen annyira mások, és egyáltalán nem illenek össze. De az a csók. Ezen a ponton Dylan kicsit ellágyult, majd amikor a pofon is eszébe jutott, akkor újra elfutotta valami furcsa érzés. Ebben a pillanatban ölni tudott volna, és arra gondolt, hogy ha itt és most nem adja ki a mérgét, akkor itt ezen a szent helyen fog szétpukkadni. Maryt lehagyva tört elõre és jóval a többiek elõtt ért oda a professzorhoz. Mikor mindenki befutott MacCaulum professzor megszólalt:
- Most pedig- szólt a gyerekekhez- túrázni fogunk kicsit.
Azzal a professzor sebes léptekkel elindult a közeli ösvényen, ahol mindenfelé szúrós tüskés bokrok állták el az utat. Ahogy egyre beljebb mentek a növényzet egyre sûrûbb lett. A gyereket egyre nehezebben törtek maguknak utat, ellenben a professzorral, aki ráérõsen fütyörészve haladt. Dylan magabiztosan tört elõre, de egy szembejövõ ág majdnem arcon csapta, és csak a gyors reflexei mentették meg a cseppet sem kellemes találkozástól. Mikor újra az elõtte haladó professzora nézett, meglepõdve tapasztalta, hogy nincs ott senki sem. Úgy gondolta inkább folytatja az utat, és ha egy negyed óra múlva sem látja MacCaulum professzor, akkor szól a többieknek. A kis csapat csöndben lépkedett a bozótosban. Nem mertek szólni sem nehogy a professzor valami mást találjon ki nekik, pedig akkor már egy jó ideje csak Dylan vezette õket.
- Srácok!- szólalt meg Dylan.
- Mi az?- kérdezte Josh.
- Azt hiszem, hogy eltûnt a prof.
- Hülyeség - legyintett a tizián vörös hajú fiú.
- Már körülbelül egy negyed órája nem láttam.
- Nézz jobban elõre!- mondta Josh.
- Mond, de te teljesen hülyének nézel? Ha azt mondom, hogy nincs itt a prof akkor az úgy is van!- mordult rá Dylan.
- Elég legyen!- szólt rájuk Vittoria.
- Nyugodjatok meg!- mondta Adriano- Most inkább azzal foglalkozzunk, hogy hogyan fogunk innen kijutni.
- Majd én körülnézek- mondta Mary és sólyommá változott.
Könnyed szárnycsapásokkal felszállt a magasba, ám valamilyen pajzsféle nem engedte, hogy feljebb repüljön. Beleütközött ebbe a különös falba. Mary az ütéstõl megszédülve ernyedten esett lefelé, félúton már emberi alakot öltött és egyenesen Dylan karjai között találta magát, aki pont jókor volt jó helyen és ráadásul felkészült is volt. A lány bágyadtan nézett a jégkék szemekbe, majd mikor tudatosult benne hol is, és kinek a karjaiban van, szemei hirtelen kitágultak.
- Tegyél le, kérlek!- mondta halkan.
Dylan némán engedelmeskedett és lassan letette a lány a földre. Mary kicsit szédülve állt lábra, és fiú ösztönösen megfogta a kaját, nehogy elessen.
- Ülj le egy kicsit!- szólat meg Dylan- Várj, amíg el nem múlik a szédülés!
- Nem kell!- mondta a lány gyorsan - Jól vagyok, semmi bajom!
- Mary, Dylannek igaza van - mondta Adriano.
- Jó, jó rendben- sóhajtott a lány és leült az egyik farönkre, majd megszólalt- Valamiféle pajzzsal vagyunk körülvéve.
Alig, hogy ez kimondta eltûnt az eddig bozótos környezet, majd egy fal jelent meg körülöttük, aminek a tetején gyöngyház fehér színû burok zárta le teljesen.
- Na most innen, hogyan fogunk kijutni?- kérdezte Josh
- Fogalmam sincs - mondta Ryan és elképedve nézett körbe, majd kezével végigsimította az ezüstszõke haját.
- Van valakinek esetlen valami használható ötlete?- kérdezte Josh.
- Én ilyesmihez nem értek- mondta Carmen.
- De a pasikhoz annál inkább- szólalt meg Magdalena.
- Lena! - szólt rá Adriano- Hagyd abba! Megígértem apának, hogy vigyázok rátok, és nem engedem, hogy folyton veszekedtek.
- Te ebbe ne szólj bele!- nézett rá Lena mérgesen.
- Mivel én vagyok az idõsebb, ezért minden jogom megvan….
- Bátyus, hagyd, hogy a saját problémáinkat egyedül oldjuk meg!- mondta Carmen és nõvére mellé állt, és ugyanúgy karba tett kézzel és mérges tekintettel néztek mind a ketten a legidõsebb testvérre.
- Aztán megint párbaj legyen mi?
- Elég!- fakadt ki végül az eddig csöndben gondolkodó Dylan- Én tudom a megoldást.
Mindenki elhallgatott és feszülten várták, mit fog mondani az ifjabbik Malfoy. A fiú körülnézett, majd közelebb ment a falhoz. Alaposan megvizsgálta azt, aztán elõvette a pálcáját. Dylan lehunyta a szemét és valamilyen furcsa nyelven mormolni kezdett egy varázsigét. Mikor befejezte néma csend telepedett a tájra. Hirtelen vakító fénycsóva tört elõ a fiú pálcájából, ami bevilágította az egész falat, ami ettõl ezüstös derengésbe kezdett. A többiek a háttérbõl figyelték Dylant, aki komoly szakértelemmel futatta végig a tekintetét a falon. Aztán egy sötét részt pillantott meg alig pár méterre tõlük. Dylan arca diadalmas mosolyra húzódott, majd elindult. A társaság leblokkolva állt, majd észbe kapva Dylan után siettek. Mikor minden átértek a falon, ott már MacCaulum professzor, Emily és Owen várták õket.
- Bravo- mondta elismerõen a professzor - Látom, a nagyapád tanított neked hasznos dolgokat.
Dylan kihúzta magát, ám a professzor még nem fejezete be a mondanivalóját.
- Most pedig öt kör futás- adta ki a parancsot.
- Miért?- kérdezte Josh értetlenül.
- Tíz kör- módosított a professzor- A tündérfényket kövessétek, egy órátok van arra, hogy készek legyetek. Ha mégsem akkor folytatni fogjátok a futást.
A fiatalokban fortyogott a düh. Még hogy futni és ráadásul azt sem tudták miért? Végül kénytelen kelletlen elindultak. Az élen Dylan, Mary és Adriano baktatott, mögöttük a Vertha lányok és Vittoria, utánuk Josh és Ryan rosszullétet színlelve. Amúgy két fiúnak nem volt semmi baja, csupán Carment és Magdalenát akarták szemügyre venni, abban a csinos feszülõs térdnadrágban.
Dylan céltudatosan halad elõre, és nem nézett hátra. Neki nem okozott akkora traumát a futás, mivel világ életében szeretett futkározni. Ilyenkor nem gondolt semmire és senkire. De most valahogy minden megváltozott. Egyre jobban érdekelte, mi is lehet mögötte futó Maryvel. Lassított kicsit, persze úgy hogy a lány, vagy még rosszabb Adriano észrevegye. Örülhetett a sikernek, mivel hamarosan Mary mellé ért. A lány nem figyelt Dylanre, csak a futásra összpontosított. A fiú viszont Maryt fürkészte, persze csak fél szemmel. Így ment ez körökön keresztül. Már jócskán maguk mögött hagyták a többieket. Maryt pedig kezdte egyre jobban zavarni, hogy a szõkeség õt lesi. Be kellett hogy ismerje Dylan sem volt látványnak utolsó, ahogy most így kigombolt ingben csapzott szõke hajjal futott. Izmos felsõ teste nagyon pozitív esztétikai élményt nyújtott, de Mary a világért sem ismerte volna be, hogy õ is rápillantott néhányszor a fiúra.
A fiú fejében egyre másra kavarogtak a gondoltatok, és megijesztették az érzései. Olyan szépnek látta Maryt, mint eddig még soha. Olyan aranyos volt, azokkal a kilógó fekete tincsekkel. Arcának minden vonása megfeszült, ahogy egyre erõsebben koncentrált a futásra.
- Mit bámulsz?- kérdezte zihálva a lány.
- Ott elõl azt a nagy fát- hazudta Dylan.
- Minek nézed?
- Mert tetszik.
- Mert emlékeztet valamire.
- És mire?
- Nem mindegy?
- De.
- Verseny?- kérdezte Dylan.
- Oké
- A kör végéig.
- Rendben.
- Mit kapok, ha gyõzök?
- Semmit.
- Akkor te sem kapsz semmit.
- Felõlem- vonta meg a vállát a lány.
- Pedig lenne ötletem
- Ne legyen!
- Haragszol rám?- bukott ki belõle a kérdés
- Igen.
- Miért?
- Sok mindenért, de most akkor rajt.
Mary elkezdett gyorsabban futni. Hosszú lábai voltak és semmi súlya. Ezeknek az adottságainak köszönhetõen jó futó volt, még akkor is, ha nem volt formában. Dylannek szednie kellett a lábát, ha utol akarta érni a fekete hajú lányt, akinek hosszú cofja ide-oda libbent. Az út utolsó szakasza dombnak felfelé vezetett. Lépéseik nyomán fölkavarodott az út száraz pora. Aztán az emelkedõ után egy aprócska folyó völgyébe értek és ott haladtak tovább. Mary izzadt, de légzése egyenletes maradt. Dylan pedig már zihált, de makacssága nem engedte, hogy lassítson. Végül is beérte a lányt. A fiú agya teljesen elborult, fokozni kezdte a tempót. Mary ezt kihívásként értelmezte, és makacssága arra ösztönözte, hogy kövesse a fiút bármi áron. Érzete az izmaiban a feszülõ érzést és az egyre erõsödõ fáradtságot. De nem adta fel. Most õ kezdett el begyorsítani. A maradék negyed kilométert sprintelve tették meg. Adrenalin szintjük annyira megugrott, hogy szinte repülve tették meg a távot fej-fej mellett. Mikor megérkeztek, oda, ahol MacCaulum professzor, Emily és Owen álltak, zihálva terültek el a zöld gyepen. Mary kitárt karokkal hevert és szaporán vette a levegõt. Fejét oldalra fordítva figyelte az eget kémlelõ Dylant, aki szintén szaporán lélegzett, de õ már kezdett visszatérni a normális egyenletes légvételhez.
- Gratulálok - mondta Owen elismerõen- Negyed órával elõbb értetek be, amit azok a srácok, akiket eddig edzettünk.
- Tényleg?- kérdezte Mary hitetlenkedve.
MacCaulum professzor, aki eddig egy fatörzsön ülve figyelte az eseményeket, most felállt és közelebb ment a fiatalokhoz.
- Néha nem árt egy kis versengés igaz? Hmm máskor is ilyen teljesítményt várok el tõletek. Ezentúl is együtt fogtok futni.
Mary és Dylan egymásra néztek. A lány vágott egy fintort és felkelt a fûrõl.
- Most pedig nyomás vissza a kastélyba fürdeni- adta ki a parancsot Emily.
Aki éppen akkor vette észre, hogy Owen mosolyogva figyeli.
- Mit nézel?
- Te nézel engem.
Emily mérgesen elfordította a fejét, majd a mosolygó Dylan és Mary párosra meredt.
- Na mi lesz? Induljatok!
Azzal a két fiatal elindult az egyik ösvényen. Pár perc múlva Mary megszólalt.
- Biztos, hogy jó felé megyünk?
Dylan körülnézett.
- Azt hiszem igen- vonta meg a vállát.
- Mi az, hogy csak hiszed?- fortyant fel a lány- Meg kellett volna kérdeznünk, pontosan merre kell mennünk.
- Ne aggódj folyton!- mondta Dylan, majd zsebre tette a kezét- Mikor tévedtem én el?
Mary jelentõségteljes pillantást küldött a fiú felé, majd elnevette magát.
- Nem is tudom ki volt az, aki a párducbarlangot kereste és egy veremben kötött ki, sõt még rosszul nézte meg, hogy merre van észak.
- Oh, az nagyon régen volt- legyintett a fiú- Azóta fejlõdtek az érzékeim.
- Aha, és azóta évente csak egyszer kerülsz Hagrid pók barátainak a karmai közé.
- Muszáj mindenbe belekötnöd?- kérdezte a fiú.
- Nem is tudom- vágott gondolkodó képet a lány - Muszáj!
- Válaszolsz egy kérdésemre?
- Mondd!
- Miért?
- Mit miért?
- Miért kaptam a pofont?
- Mert megérdemelted.
- A csók miatt?
- Amiatt is- mondta a lány.
- Hát nem élvezted?- csúszott ki a meggondolatlan kérdés Dylan száján.
Mary arca lángba borult, szemei pedig vészjósló fényben csillogtak.
- Kaphatsz még egy pofont, de ha akarod meg is átkozhatlak. Ne játssz velem úgy, ahogy azokkal az üresfejû tyúkokkal szoktál a suliban.
- Nekem akartam veled játszani, és nem akartalak megbántani sem.
- De mindkettõ sikerült- mondta a lány.
- Hidd el, nem akartalak megbántani!- mondta a fiú és lehajtotta a fejét, hangja õszintén csengett az erdõ nyugtató csendjében.
- És amit a druidavadászat után mondtál…
- Akkor csak a harag beszélt belõlem.
- Nem akartalak elárulni, csak nem akartam hogy bajotok essen.
- Tudom.
- És akkor miért nem tudtad?
- Fogalmam sincs.
- Olyan fafejû vagy!- mondta Mary.
Majd egymásra néztek és elnevették magukat. Dylan nevetve karolta át a lányt és úgy menetek tovább.
- Néha olyan hülyék vagyunk - mondta Dylan- Különben, élvezted a csókot?
- Igen, nem, nem tudom. De különben is hagyj ezzel békén! - lökte oldalba a fiút.
- De miért nem válaszolsz erre az egyszerû kérdésre? Hiszen barátok vagyunk.
- A barátok nem szokták csak úgy megcsókolni egymást.
- Ami megtörtént az megtörtént, de én kíváncsi vagyok, hogy…
- Egy csúnya lánynak milyen érzés, hogy ha megcsókolják?
Dylan összeráncolta a homlokát és ránézett Maryre. Alaposan végigmérte, majd belenézett az olajzöld szemekbe.
- Nem is vagy csúnya
- De igen.
- De nem.
- Velem nem vitatkozz Dylan!
- Nem is értem miért mondod azt, hogy csúnya vagy?
- Csak rám kell nézni.
- Hülyeségeket beszélsz.
- Kérdezhetek én is valamit?
- Kérdezz.
- Miért vagy féltékeny Adrianora?
A név hallatára a szõkeség arcizmai megrándultak.
- Nem vagyok rá féltékeny, csak irritál - morogta.
- Majdnem leharaptad d fejét, amikor beszéltem vele.
- Szerintem óvatosnak kellene lenned vele.
- Ugyan miért?
- Mert csak ki akar használni.
- Rémeket látsz - mondta Mary és legyintett egyet.
- Nekem mindegy, legyetek boldogok - morogta- De szerintem nem hozzád való.
- Miért szerinted a hollóhátas Benjamin Bennett talán hozzám való volt?
- Jaj már mondtam, hogy sajnálom, és többet nem hozlak össze egyik haverommal sem.
- Hát ne is, fõleg olyan kviddicsjátékossal, akit utálok.
- Nem tudtam, hogy nem csíped a terelõket. Amúgy leszel jövõre is az én csapatomban fogó?
- Még gondolkodom rajta- mondta Mary és szótlanul haladtak tovább.
Dylan gondolataiba mélyedt és az eddigi kviddicsmeccsekre gondolt. A házak közti ellentétek orvoslása érdekében, eltörölték a csak egy ház tagjaiból kikerült csapatokat. Így lehetõség nyílt arra, hogy vegyesen legyenek a diákok egy csapatban. Így az iskolában nyolc csapat szállt harcba a kviddicskupáért. A pontokat pedig úgy kapták, hogy a személyek közt elosztották. Persze az elején ezt sokan ellenezték, de ahogy egyre jobban belejöttek a játékba, megtanultak együtt mûködni és élvezni a játékot. Mary és Dylan már régóta együtt játszottak a Thunderhead (szerzõ: viharfelhõ) nevû csapatban, és sorra nyerték el a kviddicskupát. Mary apjához hasonlóan kiváló tehetségnek számított. Harry nagyon büszke is volt a lányára, aki bámulatos fogó volt, és nem jelentett neki gondot, hogy elkapja a cikeszt. Dylant is sok tehetséggel áldották meg, bár Dracoval ellentétben õ õrzõ poszton játszott. Gyors volt és figyelmes. Pályafutása során minimális számban kapott csak gólt, és meg kell hagyni, ember legyen a talpán, aki gólt dob Dylan Aaron Malfoynak.
Dylan elmosolyodott. Milyen jó is lenne, ha újra kviddicsezhetne. Elmélkedésbõl az zökkentette ki, hogy fogalma se volt, merre kell menniük.
- Mary?- szólt kicsit félve.
- Mi a baj?- kérdezte a lány.
- Én azt hiszem…-kezdet a fiú, majd kicsi hatásszünetet tartott.
- Mit hiszem?
- Eltévedtünk.
- Tudtam én - mondta a lány.
- Jól van.
- És most mihez kezdjünk?
- Menjünk még egy kicsit - mondta jobb ötlete nem lévén Dylan.
- Jó rendben- sóhajtott a lány.
A két fiatal egyre mélyebbre ment az erdõben, ahol mát kevesebb fény jutott be a fák közé. A lobok közt baglyok huhogtak álmosan és a göcsörtös fák néha megreccsentek. A bokrok közt apró pillangók repkedtek, amik minden bizonnyal valamiféle varázslattal voltak megáldva, mert derengõ sárga fénnyel világítottak. A közeli fák között kis patakocska futott végig, aminek partján apró fehér virágok nyíltak, amiknek illatát hordozta a szél. Mary sóhajtva indult el a patakhoz, hogy szomjúságát enyhítse. Dylan közben annyira elmélyültek sétálgatott, hogy majdnem otthagyta a lányt.
- Hé engem meg itt hagysz?
- Azért szólhatnál, ha megállsz.
- Bocs, de azt hittem észrevetted.
Dylan csak legyintett egyet, majd elindult a patak felé. Szerencsétlenségére nem figyelt egy kiálló gyökérre, és megbotlott. Arccal elõre egy hatalmas csalános terülten landolt. Mary csengõ kacagással nyugtázta az esést, Dylan pedig nem szalonképes szavakkal, majd megpróbált feltápászkodni, de így.
- Várj, segítek felállni!- mondta Mary nevetve és próbálta felhúzni az idõközben hátára fordult Dylant, így már egyenletesen tele lett csaláncsípéssel.
- Hány kiló vagy?- kérdezte nyögve a lány.
- Fogalmam sincs - mondta a fiú- De nem tudok a lábra állni.
- Az nagy baj!- mondta Mary- De azért próbáld meg, legalább addig a kidõlt fáig menjünk el.
Dylan bólintott és összeszorított fogakkal, Maryre támaszkodva elindult, majd percek múltán, már az alkalmi ülõalkalmatosságon csücsült.
- Mutasd a bokád!- mondta Mary.
A fiú bokája hatalmasra dagadt.
- Jól kificamítottad.
- Azt én is látom - mondta a fiú- De ha megkérlek helyre rakod nekem?
- Én?
- Látsz még magadon kívül más is itt az erdõ közepén?
- Nem, de én még soha nem csináltam ilyet.
- Én már igen. Majd mondom, mit csinálj.
- És ha elrontom?
- Akkor elrontod- vonta meg a vállát Dylan- Ha nem sikerült, akkor még varázslattal helyre lehet hozni.
- Dylan ne hülyéskedj!- mondta Mary hisztérikusan- Én ezt nem tudom megcsinálni.
- Fogalmam sincs, ki itt a bátor griffendéles- nézett körbe Dylan- Nem lesz semmi baj. Csak csináld, amit mondok.
- Rendben- adta be a derekát a lány, és sóhajtott egyet- Mond, mit csináljak?