4. fejezet - Vertha ikrek

  2006.07.31. 19:03

IV. fejezet
Vertha ikrek

A hatalmas kétszárnyú ajtó hátborzongató nyikorgás kíséretében kitárult. A kis csapat Emily mögé bújva elindult befelé. Hatalmas kör alakú teremben nézhettek szét, aminek plafonig érõ ablakai voltak. Ezeket karmazsinpiros drapériák ölelték körül mindkét oldalról. A tér közepét egy óriási oválisforma tölgyfaasztal töltötte ki, amit bordó bársonyba bújtatott, súlyos, fából készült székek vettek körül. Az asztal egyik végén két sötétbe burkolózó alak ült, akik éppen csendesen beszélgettek. De amikor észrevették a fiatalokat, abbahagyták a beszélgetéseket, az egyikük tapsolt egyet, amitõl a falakon lévõ fáklyák meggyulladtak. Ekkor vált kivehetõvé a két férfi alakja. A baloldalon ülõ férfi, húsz év körülinek látszott, rövid hollófekete haja volt, és melegbarna szeme, az arcán egy ellenállhatatlan mosoly jelent meg, amikor meglátta Emilyt. A lány ügyet sem vetett rá, hanem komoly tekintettel nézett a másik férfira, aki, úgy az ötvenes éveiben járhatott. Kék szeme csillogott a fáklyák fényében, haja rövid és õsz volt. Arca enyhén borostás volt, egy apró vágás volt a jobb szemöldöke felett és az öreg kori ráncok már meglátszottak rajta, de meg még így is valamilyféle földöntúli nyugodtság sugárzott az egész megjelenésébõl. Mind a ketten felálltak a helyükrõl. Emily kifejezéstelen arccal nézett az õsz hajú férfira, majd megszólalt:
- Jó estét, MacCaulum professzor!- mondta határozottan - Meghoztam a csapatot.
- Köszönöm Emily- mondta nyájasan az öreg.
- Akkor én mennék is tovább. Még lenne egy találkozóm, mielõtt elmennék a Vertha ikrekért.
- Emily kedvesem,- szólalt meg a másik férfi, mély bársonyos hangon- ne siessen úgy, van még ideje, ne féljen.
- Már megbocsásson kedves Owen,- szólt kimérten - de ha megengedi, akkor rendesen végezném a munkám.
- Emily- szólalt meg csitítóan a professzor - Semmi szükség arra, hogy siessen.
- Uram, hiszen ön is tudja, hogy szorít minket a határidõ. És ha most megbocsátanak.
Azzal a lány sarkon fordult és másodpercek múlva csak a hûlt helyét nézhették. A társaság meredten bámult a két férfira. Fogalmuk sem volt, mitõl lett Emily viselkedése ilyen furcsa. Bár azzal nagyon is tisztában voltak, hogy ennek valami köze lehet MacCaulum professzor mellett álló férfihoz. A csented végül a professzor törte meg.
- Üdvözöllek bennetek a Malfoy kastélyban, ami két hónapig az otthonotok lesz. Én Connor MacCaulum professzor vagyok. Õ pedig Owen Graham professzor- az említett egy bólintással nyugtázta a bemutatást.
- Nagyon örvendek- szólalt meg a bársonyos hang.
- Emily, Owen és jómagam fogunk képezni titeket. De most asztalhoz, mert perceken belül tálalva lesz.
Ahogy ezt kimondta az asztalon megjelentek a tányérok, és hamarosan a vacsora ínycsiklandozó illata csapta meg az éhes fiatalok orrát. Így hát a kicsi csapat, mint egy éhezõ farkas úgy vetette rá magát a felséges étkekre. Egyetlen szavuk sem volt egészen az evés befejezéséig, amikor MacCaulum professzor ki nem adta a lefekvéshez a parancsot. Owen vezetésével a gyerekek elindultak a számukra kijelölt hálókörlet felé. Hosszú folyosókon mentek keresztül, és rengeteg lépcsõt másztak meg mire, felértek a déli toronyba. Egy kisebb, növényi motívumokkal díszített, mahagóni ajtó vezetett a kör alaprajzú helyiségbe, ahol mindenkinek névre szólóan ki volt utalva egy saját szoba. Az elõtér otthonosan volt berendezve. Kényelmes fotelok és egy kanapé helyezkedett el a középpontban. Hatalmas panoráma ablak volt, mindjárt az ajtóval szemben. A mennyezet a nagy és a kismedve csillagképét mutatta, amik most halványan pislákoltak. Miután Owen elhagyta a terepet, mindenki szó nélkül bement abba a szobába, mire az õ neve volt cirkalmas betûkkel kiírva. Mary sóhajtva vette tudomásul, hogy jobb szomszédja Dylan, a bal pedig valami Adriano Vertha nevû fiú, akirõl fogalma sem volt, hogy kicsoda. Ennek a fiúnak a szobája mellett, pedig Vittoria hálószobája volt. Dylan mielõtt benyitott volna a számára kiutalt helyiségbe, Mary felé nézett. A lány ellenben rögtön elfordította a fejét, ahogy találkozott a tekintete a jég kék szemekkel, és a fiú már csak az ajtó csapódását hallotta.


***

Dylan ezen a reggelen korán ébredt. Úgy érezte, mintha le se feküdt volna aludni. Egyáltalán nem volt kipihent. Egy ideig csak feküdt az ágyban, és üres tekintettel bámulta a falat. Aztán ásított egy nagyot, majd felkelt és kiment a szobájából. Az elõtérben nem talált még senkit. Még is, mint várt, ki lenne hajnali 5-kor idekint? Úgy gondolta, inkább elül a kanapéra és megpróbálja magát elfoglalni valamivel, ha már úgy sem tud visszaaludni. Meglátott egy halom újságot és hogy elûzze az unalmát, neki állt olvasni. Alighogy elmélyedt a szövegben, Mary ajtaja kinyílt és kilépett rajta a lány. Haja kibontva omlott a vállára, és szemüvege nem volt rajta, így kicsit hunyorítva nézett a kanapén lévõ elmosódott alak körvonalaira fókuszálva. Dylan felkapta a fejét és hirtelen egy nagyon furcsa érzés kerítette hatalmába. Olyan, amit szavakkal nem lehet pontosan körülhatárolni. Valamilyen olyan állapotba került, mint amikor eddig észre sem vett dolgok világosodnak meg elõttünk, és látvány egyszerûen leírhatatlan. Dylan bambán bámulta a lányt, aki egy törülközõt meg az aznapi ruháit tartotta a kezében. Mary rövidlátó révén nem látta a fiú csodálkozó tekintetét. Már átkozta magát, hogy ilyen korán kelt, de mivel tegnap a zuhanyzást fáradtság miatt elhalasztotta, már igen csak esedékesnek érzete a hiány pótlását. A szõke szívtiprón kívül más nem tartózkodott az elõtérben, kénytelen volt tõle megérdeklõdni, ugyan merre is találja a fürdõt.
- Elég kiábrándító képet vágsz- szólalt meg Dylan- Mosolyoghatnál is néha.
- Aha hajnali 5-kor csak mosolyogni van kedvem.
- Mert inkább mihez lenne kedved?
- Fürdeni akarok.
- Azt hiszem, ebben tudok segíteni - mondta Dylan és elõvette a varázspálcáját- Suvikus!
És a lányt rózsaszín hab lepte el és a ruhája csöpögött a víztõl. Dylan diadalmas vigyorra húzódó ajkakkal nézett a dühös lány szemébe és elnevette magát.
- Óh látom nagyon élvezed a helyzetet- morogta a lány- Nagyon vicces mit nem mondjak, de figyelmeztetlek, ezt még úgyis megbánod.
Mary rögtön a pálcája után nyúlt, de a mozdulat félbe maradt, mivel az említett eszköz a szobájában az éjjeliszekrényen pihent. Dylan továbbra is nevetve nézett a lányra, aki már tajtékzott a dühtõl. Mary mérgesen a szobája felé vette az irányt és becsapta maga után az ajtót. Kellett néhány perc mire kicsit lehiggadt. Morogva levetette a szappanos és vizes ruhadarabokat. Bõre ragadt a sok szappantól, ezért már egyre sürgetõbbé vált a fürdés. Akkor vette csak észre, hogy az éjjeliszekrényen árválkodik egy pergamentekercs, ami nem volt más, mint a kastély részletes tervrajza és a hozzá tartozó birtok térképe volt feltüntetve. Mary másodpercek töredéke alatt találta meg a legközelebbi fürdõszobát. Így hát összeszedte a piperecuccait és elindult kifelé. Dylant már nem találta az elõtérben, ami nagy megnyugvással töltötte el. Azonban a fiú szobájának ajtaja tárva nyitva volt. A lány benézett és látta, hogy az teljesen üres. Ez némi aggodalommal töltötte el, aztán meggyõzte magát arról, hogy Dylanért teljesen felesleges aggodalmaskodnia.


***

Mary hamar rátalált a fürdõszobára, ugyan is az nem volt messze a szálláshelyüktõl. Egy kihalt folyosón kellett végigmennie, amit végeláthatatlan hosszúságú kopott vörös bársonyszõnyeg fedet. A falakon poros festmények lógtak, és az egész folyosó tele volt fáklyatartóval. Mary egy ablak mellett elmenve ellenállhatatlan vágyat érzett arra, ahogy kitekintsen rajta. Lélegzetelállító látvány tárult a szeme elé. A kastély egy hatalma erõd vette körül, aminek fának lombkoronáján megcsillantak a felkelõ nap elsõ sugarai. A lány elmosolyodott, még egy darabig gyönyörködött a látványban, aztán folytatta az útját. Hamarosan egy ajtón belépve megérkezett a fürdõszobába. Az egyik mosdókagylóra letette a cuccait, természetesen most nem felejtette magával hozni a pálcáját. Aztán körülnézett a fürdõben, amint cseppen sem lehetett volna átlagosnak mondani. Nyugodt szívvel, bár erõs túlzással mondhatnánk a helyiséget uszodának is. Középre egy hatalmas medence volt elhelyezve, amiben gõzölgött a melegvíz. A helyiség hátsó szekciója viszont két részre lett osztva, egy fiú és egy lány régióra. Mary vízcsobogást vélt hallani a közeli zuhanykabinból, de még, ha csak ez lett volna a legnagyobb problémája. Egyszer csak minõsíthetetlen, egyszerûen leírhatatlan hang ütötte meg a fülét, ami egyébként az I can see clearly now címû szám dallamát volt hivatott utánozni elég egyéni elõadásban. A lány rögtön beazonosított az illetõt, - akinek ajánlott lett volna mihamarabb az éneklés helyett szájjal festéssel próbálkoznia vagy valami kevésbé káros tevékenységet végezni a szájával- és õ nem volt más, mint a Malfoy család legifjabb tagja: Dylan. Mary miután felmérte a dal által okozott károkat, akarva akaratlanul bosszú terv fogalmazódott meg benne és egy boszorkányos mosollyal nyugtázta, hogy õ bizony ezt véghez is fogja vinni. Odasettenkedett az egyik csaphoz, és megnyitotta azt. Majd számolni kezdett 5, 4, 3, 2, 1 és egy magas c hangozott fel, de az utána következõ szavakat a mi dalos pacsirtánk mély bariton hangon, nem éppen szalonképes formában hangoztatta és ezek cseppet sem illettek egy mûvelt ember szájába. Mary tudta, hogy ha meg akarja úszni az incidenst lehetõleg szárazon, akkor nem ártana elbújnia Dylan vérben forgó tekintete elõl. A fiú kilépett a fülkébõl, paprikapiros arccal, csapzott vizes szõke hajjal és gyilkos tekintettel. Izmos halványbarna bõrén ezernyi gyémántként ragyogó vízcsepp folyt végig, izzó jég kék szemét végigfutatta a helyiségen, majd egy hófehér törülközõt csavart maga köré. Már éppen indult volna, amikor meglátott valamit, ami ezelõtt nem volt ott, amikor õ idejött zuhanyozni, de nagyon is jól tudta, hogy ez a pipere felszerelés kié is lehet. Hátrasimította tejföl szõke haját, amibõl néhány tincs lazán a homlokára hullott vissza, majd bársonyos hangon megszólalt:
- Tudom, hogy itt vagy Mary!
A lány a válaszfalnak dõlve követte az eseményeket. Szíve hevesen vert, szinte kiugrott a helyérõl. Adrenalin színje az egekben szárnyalt, keze nyirkos lett, és érezte, hogy egyre többször halad végig az egész testén egy bizsergéshullám. Aztán hallotta az ajtó felé távolodó lépteket, majd egy ajtócsukódást és utána nagy csöndet. "Talán feladta?"- tette fel magában a kérdést Mary. Mély levegõt vett, majd lépett egyet aztán meg egyet.
Remegés futott végig a testén, amikor két vizes kezet érzett a derekán. Dylan, aki ügyesen a lány háta mögé került, mivel a válaszfal mögött volt hely, hogy észrevétlenül meg tudja kerülni, így simán elõnyösebb helyzetbe került. A fiú diadalmasan felkapta a lányt.
- Most megvagy!- nevette el magát.
- Tegyél le!- kiáltott a lány és kapálózni kezdett.
- Kívánsága nekem parancs hölgyem- szólt a ravasz fiú negédesen.
Majd egy laza mozdulattal beleejtette a lányt a medencébe, aki még a vízalámerülés elõtt sikoltott egy nagyot. Dylan sátáni nevetésbe kezdett, de jókedve hamar lehalványodott, amikor nem látta Mary feljönni. Letérdelt a medence szélére, de nem látott semmit.
- Mary ne szórakozz! Gyere fel azonnal!- mondta némi ijedtséggel a hangjában
Majd ekkor Mary kiemelkedett a vízbõl és Dylan nyakába csimpaszkodva behúzta a döbbent fiút a medencébe. Dylan prüszkölve jött fel a felszínre, ahol már Mary várta nevetve.
- Te álnok kis boszorkány- szólt Dylan.
- Mégis mit vártál?
Dylan közelebb úszott, majd fröcskölni kezdték egymást. Majd a fiú határozott mozdulattal, le akarta nyomni Maryt a víz alá, de a mozdulat még sem sikerült úgy, ahogy õ gondolta. Átölelte a lány, majd erõsen magához húzta és maga sem tudta miért, de megcsókolta. Mindkettõjük szíve hevesen vert, akár az indiánok harca hívó dobszava. Forgott körülöttük a világ és azt gondolták, boldogan halnának meg, ha ezek lennének életük utolsó percei. Mary levegõt sem mert venni, de a pillanatnyi kábulatból emlékképek sokasága zökkentette ki. Darkness Fallesi erdõben történt dolog, ahogy Dylan csókolta és ölelte azt a másik lány, úgy ahogy most õt most. Düh járta át a testét, az eleven tûz égett benne. Teljes erejébõl ellökte magától Dylant, és egy hatalmas pofonnal fizetet neki a csókért, amiért nem is olyan rég a még a lelkét is eladta volna.
- Mary- szólat meg égõ arccal Dylan.
Könnyek jelentek meg olajzöld szemében, majd a lány, gondolkozás nélkül kimászott a medencébõl, mielõtt még a döbbent fiú bármit is szólhatott volna. Dylan, aki értetlenül állt az eset elõtt, csak nézete, ahogy becsukódik az ajtó, és választ keresve, hangosan is elmondta a kérdést, ami belül szinte égette.
- Mit csináltam?
Szavai visszhangot vertek a csupasz falakon, de magyarázatlanok maradtak. Ezek után újra és újra felidézõdtek benne az olajzöld szemek, amik miatta kerültek könnyfátyol mögé. Nem tudott szabadulni, valami ott belül nagyon fájt neki, és ez olyan volt, amit eddig még soha nem érzett. Nem tudta minek is nevezze ezt, és egyáltalán nem értette, miért pont vele történik most mindez. Egyetlen egy lánnyal sem élt át ilyet, mint most Maryvel. De miben más Harry Potter lánya, mint a többi? Erre a kérdésre egyszerû lett volna a válasz, csak Dylan még nem jött rá a dolgok lényegére. Szomorú szemekkel nézett körül a helyiségben, mintha segítségre várna, de nem volt ott senki, aki segíthetett volna. Erõt vett magán, aztán kimászott a vízbõl.

***

Mary vizes pólóban rohant végig a folyosón, ami most még hosszabbnak tûnt, mint amilyen eddig volt. Haja vizesen, csapzottan libben jobbra-balra és minduntalan az arcára tapadt. Szemeibõl könnyek buggyantak ki, belül pedig ezer érzés kavargott benne, megállíthatatlan örvény keltve, amik a legnagyobb káoszba kergették a lányt. Olyan erõs fájdalmat érzett, amit eddig még egyszer sem. Nem tudta, mit tesz, mit érez, de nem is érdekelte. Csak az, hogy minél távolabb legyen Dylantõl, aki iránt most fogalma sem volt, hogy mit érez. Lábai maguktól és irányíthatatlanul vitték elõre, de cseppet sem volt világos elõtte ez, hogy hova is tart most. Zihálva rontott be egy ajtón, ami az útját állta. A szálláshelyükre vezetõ ajtó volt ez. Bent az elõtérben Vittoria, Josh és Ryan ült döbbenten a kanapén. Halálra rémítette õket Mary hatásos belépõje. A három fiatal ijedten nézett az összeomlás szélére sodort lányra. A két fiú egy csapásra elfelejtette, hogy haragudott Maryre, most aggódva tekintettek rá. A lány védtelenül, kétségbeesetten keresett egy biztonságos helyet. Más lehetõsége nem lévén a szobájához sietett.
- Mi történt?- kérdezte Ryan.
- Semmi- jött a hisztérikus válasz.
Majd Mary mit sem törõdve a többiekkel, bement a szobájába és bezárta az ajtót. Aztán nekidõlt, és lassan lecsúszott a földre. Kezét ajkaira tapasztotta, amiken még mindig égett a csók nyomai. Hangtalanul utat engedett a fájdalomnak. Amikor egy kicsit megnyugodott elévett egy zsebkendõt és letörölte a könnyeket. Nagy nehezen lerángatta magáról a vizes ruhákat és szárazat vett fel helyettük. Azután végigfeküdt a baldachinos ágyon és a párnájába fúrta az arcát.
Eközben kint az elõtérben a többieknek sejtésük sem volt, mit történhetett Maryvel. Vittoria már éppen be akart kopogtatni barátnõje szobájába, amikor megjelent a színen a szintén csurom vizes Dylan egy szál alsógatyában, piperecuccokat cipelve. Arcának vonásai nagyon furcsák voltak, ami megdöbbentette a három kívülállót. A fiú Mary cuccát letette a lány ajtaja elé, és csendesen, lehajtott fejjel a szobájához sétált.
- Veled meg mi történt?- kérdezte Ryan.
- Semmi- hangzott az erõtlen és halk válasz.
Mielõtt még tovább faggatták volna, Dylan becsoszogott a szobájába és halkan becsukta az ajtaját. Ledobta a piperecuccait és végigdõlt az ágyon. Kezét a feje alá téve nézte a plafont, majd végigsimította az arcát, majd az ajkait. Rosszul érzete magát. Nem értett semmit, miért csókolta meg Maryt, és miért kapott ezért pofont? De azzal nagyon is tisztában volt, hogy már megint megbántott Maryt. Sóhajtott egyet, majd hasra fordult és beletemette arcát a párnába.

***

Késõ délután fel járt az idõ. Dylan és Mary még mindig a szobájában kuksolt. A többiek pedig tudatlanul álltak az egész eset elõtt, de inkább úgy döntöttek hagyják a két fiatalt a saját levében fõni, és inkább felfedezik a kastélyt. Mikor aztán beleuntak abban, hogy Josh remek tájékozódási képességének hála, már egy óra hosszat körbe és körbe mennek, inkább visszatértek a klubhelyiségükbe.
- Ezek még mindig odabent vannak?- kérdezte Josh.
- Minden bizonnyal ott vannak, mivel mind a két ajtó be van zárva, és Mary még mindig nem vitte be a cuccait a szobájában - mondta Vittoria.
- Nem tudom mi történt velük- csóválta meg a fejét Ryan.
- Majd kiderítjük- vonta meg a vállát Vittoria.
Azt a beszélgetésnek hirtelen végszakadt, amikor belépett Emily lobogó fekete talárban, amiben úgy festett, mint Perselus Piton.
- Na srácok nyomás le az ebédlõbe, mert megérkeztek a többiek, akik még itt fogják tölteni veletek a szünetet- majd körülnézett- Mary és Dylan hol van?
- A szobájukban vannak - mondta Ryan.
- Összevesztek?- kérdezte Emily.
- Ugyan már- legyintett Josh és megrándította a vállát.
- Tíz percet kaptok - mondta Emily szigorúan.
- Oké.
Azzal Emily sarkon fordult és elviharzott. Vittoria pedig elindult Mary szobája felé, és bekopogott az ajtón.
- Mary kapsz egy percet, hogy ki gyere onnan!
- Nem megyek sehová!- szólt bentrõl az ellentmondást nem tûrõ hang.
- De még mennyire, hogy kijössz! Parancsba kaptuk, hogy tíz perc múlva az ebédlõben kell lennünk.
- Jó rendben, megyek.
- Helyes!
Mary erõtlenül felkelt az ágyból és nekiállat egy kicsit rendesebb külsõt adni magának, és próbálta elrejteni a savanyú ábrázatát. Mikor kilépett Vittoria nem látott rajta semmi különöset, olyan volt, mint máskor, de belülrõl még mindig nem volt teljesen nyugodt.
Eközben Ryan és Josh közös erõvel próbálták kirángatni Dylant a szobájából, de minden kísérletünk kudarcot vallott. Vittoria az "ég" felé nézett, majd sóhajtva a csípõjére tette a kezét, majd valami olyasmit mondott, hogy pasik. Aztán a füle mögé tûrte az egyik rakoncátlan méz szõke hajtincsét és bement az ifjabb Malfoy szobájába. Ryan és Josh éppen az ágyról próbálták lehúzni a fiút, aki az ágytámlába kapaszkodva tiltakozott ez ellen.
- Dylan ne kéresd magad! Jelenésünk van, úgyhogy igyekezz!
Dylan morgott valamit és elengedte az ágytámlát, aminek az lett a következménye, hogy a lábát fogó két barátja a földön landolt, õ pedig félig lecsúszott az ágyról. Aztán a fiú, miután lerázta a lábáról a két srác kezét, megigazította a farmerjét és kócos hajjal odaállt Vittoria elé, aki csak rosszallva csóválta a fejét.
- Kész vagyok - mondta Dylan flegmán.
- Remek, akkor indulás!- adta ki a parancsot- Josh, Ryan ez nektek is szólt!
- Jó, jó megyünk!
- Oh mikor élem meg azt, hogy nem fogtok többet gyerekesen viselkedni.
- Mit mondtál?- kérdezte Josh.
- Semmit- mondta a lány és kiment a szobából.
Mary, Dylanre se nézve, elindult Vittoria kíséretében elindult az ebédlõbe. A kis csapat szó nélkül baktatott a folyosón, amíg meg nem érkeztek az ebédlõbe, ahol MacCaulum professzor várta õket.
- Foglaljatok helyet - mondta.
Alig, hogy ezt kimondta, kinyílt az ajtó, és két lány és egy fiú lépett be rajta. A lányok teljesen egyformák voltak, hosszú göndör hajuk volt, és szemük melegbarna színben csillogott, halvány bordó ruhát viseltek. A két lány között álló fiú vonásai megegyeztek a húgaiéval. A fiú magas volt, haja rövidre nyírt, bõre kreolbarna, igézõ barna szeme és ellenállhatatlan mosolya volt. Fekete hajszálcsíkos öltönyt viselt. A fiú elindult MacCaulum professzorhoz, majd kezet fogott vele.
- Nagyon örülök, hogy újra láthatom professzor úr- szólalt meg mély bársonyos hangon.
- Én is örülök Adriano- mosolygott a professzor - Szeretném neked bemutatni a Darkness Fallesi csapatot- a professzor intett, hogy mind a hárman kövessék õt- Hadd mutassam be nektek Adriano Verthát, és a húgait Carment és Magdalenát.
- Nagyon örvendek!- mondták egyszerre mind a hárman.
- Mi is!- mondta Josh és rákacsintott az egyik ikerlányra.
Vittoria oldalba lökte Josht, majd megcsóválta a fejét, majd keze nyújtott Carmennek.
- Nagyon örvendek! Vittoria Moor vagyok!
- Carmen Vertha.
A többiek is követték a példáját és hamarosan mindenki egy Vertha kezet szorongatott.
- Dylan Aaron Malfoy- nyújtott kezet Magdalenának, Ryan meg a lány másik kezére pályázott ezért, õ is kezet nyújtott.
- Ryan Malfoy- mosolygott a lányra.
- Magdalena Vertha- mondta egy kicsit félõsen a lány, nem volt hozzászokva, hogy ennyi fiú rohanja meg egyszerre, de húga rögtön a segítségére sietett.
- Ti testvérek vagytok?- kérdezte mosolyogva Carmen.
- Nem- válaszolták egyszerre.
- Csak rokonok - mondta Ryan.
Közben Mary, aki szeretett volna háttérbe kerülni, nem kerülhette el, hogy az olasz szépfiú, azaz Adriano Vertha ne jöjjön hozzá közelebb. A lány némi bátorságtól vezérelve, kezet nyújtott.
- Mary Elena Potter
- Áh szóval te vagy Mr Potter lánya. Nagyon örvendek! - mosolygott rá kedvesen a fiú- Nem is tudtam, hogy Mr Potternek ilyen szép lánya van
- Köszönöm- mondta Mary és egy apró mosollyal az arcán, kicsit lehajtotta a fejét, ne hogy észrevegyék a többiek azt, hogy fülig elpirult.
Azt viszont nem vette észre, hogy Dylan fél szemmel minden apró rezdülését figyelemmel kíséri. A fiú, amikor meglátta, hogy mosolyog Maryre az a másik srác, aki még csak nem is néz ki jól, elfutotta a méreg. Mary, aki fél szemmel megpillantotta, Dylan egyre jobban megkeményedõ arcvonásait, úgy döntött nem fogja vissza magát, hanem õ is rámosolygott Adrianora. Erre Dylan már nem tudta türtõztetni magát, így gyorsan a két egymásra mosolygó Maryhez és Adrianohoz lépett.
- Nagyon örvendek! Dylan Aaron Malfoy- nyújtott kezet a fiúnak.
- Úgy szintén örvendek! Adriano Vertha- fogadta kézfogást a fiú- Sokat hallottam a családodról.
Dylan szorítása erõsödött, családjáról nem szívesen beszélt.
- Abban biztos vagyok - mondta Dylan kimérten- De nem hiszem, hogy mindent tudnál a családomról.
- Ezt nem is állítottam - szólt a fiú.
Vittoria megérezte, hogy itt valami baj lehet, ha a két fiú nem került egymástól tisztes távolba. Így hát úgy döntött, hogy arrébb löki Dylant, aki ösztönösen elengedte az olasz fiú kezét. A lány kezet nyújtott Adrianonak.
- Vittoria Moore.
- Adriano Vertha- mondta a fiú bársonyos hangon.
A két fiatal mélyen egymás szemébe nézett. Vittoria kicsit lesütötte a szemét, amikor belenézett a beszédes melegbarna szemekbe, amik gyémántként csillogtak a fáklyák fényében. Adriano mosolyogva nézett a méz szõke lányra, akit olyannak látott akár egy tündéri tüneményt.
Az ismerkedést MacCaulum professzor zárta le, amikor kiadta a parancsot, hogy mindenki üljön asztalhoz. Mary most sem volt szerencsés helyzetben, mivel jobbjára a féltékeny Dylan került, bár az némiképp vigasztalta, hogy baljára a sármos olasz fiú ült.
A vacsora végeztével a kibõvült csapat, élénk beszélgetésbe kezdve mentek vissza a szálláshelyükre. Mivel már elég késõre járt az idõ, ezért egyezményesen úgy döntöttek, hogy inkább elmennek aludni.
- Oh úgy látom, szomszédok leszünk - mondta Adriano derûsen Marynek.
- Igen úgy tûnik - mondta Mary.
- Jó éjszakát- mondta a fiú, majd Dylan arcát látva hozzátette- Querida!
Dylan szeme villámlott, milyen alapon, hívja Maryt egy ilyen senkiházi kedvesemnek. Eközben Mary már rég becsukta az ajtót, amikor Dylan és Adriano gyilkos, vagyis inkább Dylan részérõl gyilkos, pillantást váltottak.
- Jó éjszakát!- mondta Adriano színtelen hangon.
- Jó éjszakát neked is!- erõltetett bárgyú mosoly magára Dylan- Óh, hogy rohadnál meg.
- Mondtál valamit?- kérdezett vissza a fiú, aki egyébként nem hallott semmit.
- Csak annyit, hogy szép álmokat- mondta mosolyogva Dylan, aztán becsapta az ajtaját.