3. fejezet - Út az ismeretlen felé

  2006.07.31. 19:02

 

III. fejezet
Út az ismeretlen felé

Tejfehér köd, hangok, furcsa suttogás, árnyak, felvillanó emlékképek, közeledõ szürke szemek, érintések, csókok, és aztán csak sötétség. Furcsa nyomasztó érzés, majd erõs fény, félelem, hevesen dobogó szív, majd egy felbukkanó alak tejfehér sziluettje.
Hermione zihálva ült fel az ágyban, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van. Mély levegõt vett, majd lassan kifújta. Az álma nagyon kimerítette, és némiképp megijesztette. Hirtelen eszébe jutott valami fontos dolog, ami még ilyen késõi órán sem tûrhetett halasztást, és a békésen szuszogó Dracora meredt. Aztán a körmét rágva vívódott, hogy felkeltse-e a férjét vagy ne? Végül döntött, gyengéden Draco vállára tette a kezét, majd óvatosan megrázta. A fõsárkány rögtön megrettent és kipattantak a szemei, holtra vált arccal felült az ágyban, majd feleségére meredt.
- Mi az, mi történt? Jól vagy? Megindult a szülés?- kérdezte rögtön.
- Nem történt semmit. Köszönöm jól vagyok, és még nem indult meg a szülés- mondta Hermione nyugodtan.
Draco megkönnyebbült sóhajt hallatott, és visszafeküdt. Ásított egyet, az oldalára fordult és Hermione nem sokkal késõbb, újra csak a szuszogását hallotta. A feleség megköszörülte a torkát és közelebb hajolt Dracohoz.
- Draco- mondta lágyan, erre az említett mordult egyet- Édesem- erre Draco morgott valamit és megfordult- Draco, Merlin szakállára kelj már fel!!!
- Hermione, hagyjál aludni, kérlek!- mondta mérgesen - Azt mondtad nem történt semmit és nem indult meg a szülés. Akkor meg mit akarsz tõlem éjnek évadján?
- Kérdezni akarok tõled valamit.
- Mit?- mondta türelmetlenül Draco.
- Hova tetted a nyakláncomat?
- Milyen nyakláncodat?? Én nem hordom a te nyakláncaidat, és nem is nyúltam hozzá, biztos Sophie próbálgatta õket- morgolódott.
- De én a fõnixesre gondoltam.
- Mert neked olyan is van?- sóhajtott Draco.
- Hát nem emlékszel?
- Hajnali egykor csak nyakláncokra emlékszem, de ébressz fel kettõkor, akkor már gyûrûkre is fogok emlékezni – mondta mérgesen, és magára húzta a paplant.
Hermione ekkor pityeregni kezdett, erre Draco morgott még valamit, és kidugta a fejét a takaró alól.
- Most meg miért sírsz?- kérdezte.
- Mert olyan vagy velem, és mert terhes vagyok, meg elegem van, hogy még segíteni se akarsz megkeresni a fõnixes nyakláncomat.
Dracon szörnyû lelkiismeret furdalás vett erõt, és vigasztalóan átölelte kedvesét, aki minduntalan ellökte magától.
- Jaj ne haragudj kicsim! - mondta végül, és letörölte a könnycseppeket felesége arcáról- Azért elárulhatnád, hogy milyen nyakláncról beszélsz?
- Nem igaz, hogy nem emlékszel rá!- emelte fel a hangját Hermione, majd újra elsírta magát.
- Bevallom, fogalmam sincs - mondta Draco fáradtan.
- Azt utolsó évünkben kaptunk karácsonyra két nyakláncot, te egy sárkányost, én egy fõnixeset. Aztán, amikor elmentél Roxfortból, akkor láncot cseréltünk, és amikor újra találkoztunk, én visszaadtam a tiédet, de te nem adtad vissza az enyémet - szipogta.
- Jó, most már emlékszem- szólalt meg Draco.
- És?
- Mi és?
- Hol van?
- Nem tudom - mondta Draco.
- Mi az, hogy nem tudod?- fortyant fel Hermione.
- Fogalmam sincs, hogy hol van.
- Pedig most fontos lenne, hogy meglegyen!
- Már több mint tizenhét éve nem keresed. Miért olyan fontos éppen most megkeresni azt a nyakláncot?
- Mert meg kell keresnünk! Emlékszel arra, amikor visszaadtam neked a láncod?
- Igen, aztán beleestünk abba a gödörbe és aztán…- ezen a ponton Draco kajánul elmosolyodott.
- Na végre, hogy emlékszel! És akkor nálad volt az a medál?
- Valószínûleg igen.
- Akkor menjünk oda és keressük meg!- mondta elszántan Hermione.
- De drágám, hajnali egy óra van. Nem érne rá esetleg holnap?- tudakolta óvatosan Draco.
- Nem!!- mondta ellentmondást nem tûrõ hangon a felesége - Ha te nem jössz, akkor megyek egyedül.
Azzal Hermione lerúgta magáról a takarót, felkapta az éjjeliszekrényrõl a varázspálcáját és kiviharzott a szobából. Draco pedig csak ült az ágyon.
- Néha nem tudom megérteni- mondta és feltápászkodott.
Varázspálcával a kezében elindult felesége után. Aki már jóval elõtte járt, így Draconak fel kellett vennie a nyúlcipõt, hogy utolérhesse. Hermione gyors léptekkel haladt elõre, akár egy megszállott.
- Lassíts már kedvesem!- szólt oda neki Draco.
- Gyors a tempó édesem!- vágott vissza.
- Még a végén valami bajod lesz.
- Ugyan mi bajom lehetne?
- Mondjuk, beleesel abba a barlangba, és bele se merek gondolni, mi történne veled és a gyerekkel. Állj meg édes, kérlek!
- Jó rendben- mondta egy kicsit megszeppenve.
Megállt és hátranézett, Draco mezítláb, zöld pizsamában loholt felé. Mikor közelebb ért, lelassított és hátrasimította a haját.
- Drágám meg fogsz fázni!- mondta a hálóingben feszítõ kedvesének.
- Te mondod ezt?- nézett végig a férjén- Én, legalább húztam papucsot, te meg még az se!
Azzal Draco lábaira bökött a pálcájával, és azokon nyuszis mamusz jelent meg.
- Hehehe nagyon vicces kis feleségem van - mondta Draco.
- Meg okos is, ezt kifelejtetted szívem.
- Bocsáss meg! - mondta Draco huncutul - Nos tündérem, merre is vesztettük el azt a nyakláncot?
- Édes kis sárkányom, csak frissíteni szeretném az emlékezetedet, hogy te vesztetted el a nyakláncomat.
- Jó édes, de merre?
- Ahol régen Tristennel vívtál.
- Akkor oda nem ezen az úton kell mennünk - mondta Draco.
- De igen!- szólt Hermione.
- Szívem, ne akard nekem megmagyarázni, hogy hol vívtam Tristennel!
- De én erre jöttem, amikor…
- Azóta már évek teltek el…
- Szerelmem, nem akarok belegázolni a lelkivilágodba, de nem nekem rossz a memóriám!- emelte fel a hangját Hermione és csípõre tette a kezét.
- Jó, jó, nem kell mindjárt a fejemet is leharapni- emelte fel a kezeit Draco.
- Akkor erre megyünk és kész!
Azzal Hermione elindult a sötét rengetegben, csupán a pálcájából pislákoló fény segítségére hagyatkozva. Draco pedig engedelmesen követte feleségét, és egy árva szó, nem sok annyi sem hagyta el a száját. Természetesen tudta, hogy Hermione rossz felé megy, de már nem volt kedve vitatkozni vele. Aztán a fák egyre ritkulni kezdtek, és feltûntek annak a tisztásnak a körvonalai, amin annak idején Draco és Tristen vívtak ádáz küzdelmeket egymás ellen.
- Na mit mondtam?- szólat meg diadalmasan Hermione.
- Ezt nem hiszem el- csóválta meg a fejét Draco.
- Na ugye igazam volt. Akkor már csak a barlangot kell megkeresni, de ebben te vagy a szakértõ.
- Miért én?
- Hát ki volt az a két ballábas, aki miatt a barlangba kerültünk?
- Szóval az egész az én hibám volt?
- Tulajdonképpen igen –mondta Hermione.
- Csak azt ne mond, hogy nem élvezted, amit ott csináltunk - vigyorodott el Draco.
- Hááát…- kezdte Hermione és gondolkodó képet vágott.
- Nincs itt semmiféle hát – duruzsolta Draco, mély és bársonyos hangján, majd közelebb ment sejtelmesen mosolygó felesége felé- Ha nem élvezted volna, akkor nem jöttél volna hozzám.
- Oh te csak azt hiszed, hogy csak ezért mentem hozzád.
- Meg persze a csodálatos vonzerõm miatt- tette hozzá csak úgy mellesleg.
- Oh, de magabiztos itt valaki.
- Van miért magabiztosnak lennem - mondta Draco és homlokát Hermione homlokához tette.
- Csak ne beszélj már annyit, hanem csókolj meg!- mondta hirtelen Hermione.
Draco huncutul elmosolyodott és szenvedélyesen megcsókolta a feleségét, aki majdnem elolvadt a karjaiban.
- Szeretlek - súgta Draco, felesége fülébe, akinek ettõl kellemes bizsergés futott végég a hátán.
- Én is szeretlek. De most már kerítsük elõ azt a nyakláncot - nyafogta.
- Invito nyaklánc- mondta Draco és az áhított ékszer máris a kezébe repült.
- Ügyes!- szólt Hermione és megcsókolta Dracot.
- Az én kis feleségemnek bármit.
- Bármit?
- Igen.
- Akkor visszavinnél Darkness Fallsba ölben?
- Azt hiszed, hogy most elbírnálak?- kérdezte Draco.
- Kérlek- nézett rá könyörögve Hermione.
- Szerelmem, ne viccelj már, gyere szépen és sétáljuk haza.
Hermione elnevette magát, majd Draco átkarolta és együtt szép lassan visszasétáltak a faluba.

***

Gyönyörû reggelre ébredt Darkness Falls. Még harmatban úszott a környék, és a nap egyre erõsödõ sugarai vidáman csillantották meg a fûszálakat. Egy kis huncut napsugár beszökött az egyik ház emeleti szobájába. Pimasz módon éppen az ágyon fekvõ tejföl szõke hajú fiú arcát vette célba, aki még mindig mélyen szunyókált. A takarója félig lelógott róla és így közszemlére került izmos háta. A napsugár egyre erõsebben, melegebben és makacsul idõzött az álomittas arcon, amikor is Dylan szemhéja megmozdult, majd kinyitotta szemét. Álmosan, hunyorítva nézett, majd felemelte a fejét és a hátára fordult. Lerúgta magáról a takarót és ásított egy nagyot. Majd megvakarta a hasát. Sóhajtott egyet, majd felült az ágyban. Haja szerteszét állt, szinte a szélrózsa, minden irányába. Megrázta a fejét, majd felkelt az ágyból. Nyújtózott egyet, megigazította lecsúszó félben lévõ kékkockás boxerét, és elindult fürdõszoba felé.
Miután felöltözött, úgy ahogy rendbe hozta magát, elindult kifelé. Még korán volt a reggelihez, és még mindenki szunyókált, így hát úgy gondolta tesz egy sétát. Gondolataiba merülve, lépett ki a házból, majd elindult azon az ösvényen, amit mindennél jobban ismert. Kis idegességet érzett, mivel egy jó idõre itt fogja hagyni Darkness Fallst, ráadásul kiszolgáltatva a druidáknak. Ám a skóciai kastélyban töltött két hónap, inkább kalandnak ígérkezett számára, mint sem holmi büntetésnek. Annak viszont kifejezetten örült, hogy még véletlenül sem került közelebb Eris Lenoxhoz, aki a minap ráakaszkodott a vízesésnél. Bár akkor per pillanat, ez cseppet sem zavarta, de ma már csak egy ballépésnek könyvelte el a dolgot. Most inkább nem is akart több gondolatot pazarolni a lányra, aki olyan volt, mint az összes többi, akikkel eddig dolga volt, és inkább a sétára koncentrált. Imádott a természetben kószálni, mert nyugtatóként hatott rá a zöld övezet, itt még a levegõ is más volt, valahogy olyan tiszta és friss. Szerette hallgatni a fák lágy susogását, olykor a kísérteties reccsenésüket, a madarak csivitelõ hangját. Bóklászni az erdõben, kicsi kora óta ez jelentette neki a teljes kikapcsolódást, szüleinek pedig az aggodalmat és az örökös rimánkodást, hogy kiimádkozzák onnan fiúkat. Emlékezetett egy gyerekkorában történ esetre, ami mosolyt csalt a finom vonású arcára. Ez akkor történt, amikor Sophie megszületett. Dylan akkor még csak tizenkét éves volt, és nagyon elhagyatottnak érezte magát. Mindenki csak a kis angyallal foglalkozott és vele senki sem. Bánatában elindult az erdõbe és felmászott egy korhadt öreg fára, amin volt egy óriási odúféleség, és a kis Dylan ide szándékozott beköltözni. Már órák óta ott gubbasztott, amikor meghallotta szülei hangját. Még véletlenül sem szólt, hogy õ itt van. Végül Hermione kétségbeesett hangjára válaszolt és nem sokkal késõbb anyja karjai között kötött ki. Édesanyja sírva ölelte át akkor, és megígértette vele, hogy soha többet nem tesz ilyen ostobaságot. Egy heti szobafogságot kapott a szökésért, és még egy jó adag szentbeszédet apjától.
Ám az erdõben sétálásról nem tudták soha sem leszoktatni, még az iskolában sem. Számtalanszor kapták már el a Tiltott Rengetegben, de õ még a sok üstsikáló büntetés, pontlevonás, és egyéb büntetés után sem volt hajlandó lemondani az esti sétákról. Ezért egy tervet eszelt ki, ami végül be is vált, és ez után több büntetést nem kapott, amiért a Rengetegben kószált.
Dylan eközben egy magas sziklafalhoz ért. Felnézett, majd nyújtózott egyet és mászni kezdett. Nem volt nehéz dolga, mert már számtalanszor csinált már ilyet. Tudta, hogy innen a legszebb ilyekor a kilátás, messze ellátni és ez kárpótolja mindenért az embert. Aztán, amikor a sziklafal tetejére ért, meglepõdve tapasztalt, hogy nem csak õ vágyott kora reggel egy kis mászásra. A lapos sziklatetõn Mary üldögélt, valószínûleg már órák óta, egy füzettel a kezében, amiben szimbólumok, varázslények, varázsigék, és különféle dolgok voltak. A lány elmélyülten rajzolt egy tündért és nem is figyelt semmire. Dylan elgondolkozva nézte a felkelõ nap fényében fürdõzõ Maryt.
- Hát te mióta üldögélsz itt?- kérdezte Dylan, megtörve a csendet.
- Te meg mióta beszélsz velem? - vágott vissza a lány, aki egyébként halálra rémült Dylan hangjától, de ezt nem mutatta. A nyugalom álarcát magára véve folytatta a rajzolást, ügye sem vetve a fiúra.
- Már az is baj, ha hozzád szólok?
- Érezzem ezt inkább valamiféle kitüntetésnek?
- Eddig, te is nagyon jól tudod, jogosan haragudtam- érvelt Dylan.
- Oh és ezt hova írjam fel? Nincs szükségem rá, hogy nagylelkûen megbocsáss nekem. Csak az életedet mentettem meg.
- Elmondanád, mi bajod van?
- Az égvilágon semmi- mondta Mary és még most sem nézett Dylanre.
Azzal foga a füzetét, aminek megnyomta a bal sarkát, amitõl az egész kicsire zsugorodott, és beletette azt a térdnadrágja farzsebébe, majd lejjebb húzta az ujjatlan pólóját. Felállt, kezeit a magasba emelve kinyújtózott, fekete hajfonatát hátradobta, szemüvegét megigazította, majd nekifutott és leugrott a szikláról és kitárt karokkal zuhant a mélybe.
Természetesen sokakat kerülgetné a szívfrász, ha nem lennének beavatva a dolgokba. Mert Mary Elena Potter nem egy egyszerû tizenhét éves kamasz, hanem egy boszorkány, aki nagyapjához hasonlóan tehetséges az animágiban. Természetesen õ nem illegálisan ûzte ezt a tevékenységet, hanem teljesen legálisan. Egy szó, mint száz, a mi Marynk sólyom képében pár perc múlva tovaröppent.
- Utálom, amikor ezt csinálja - morogta Dylan és hunyorítva nézett a magasban vitorlázó sólyom után.
Aztán egy pillantás múlva, Dylan helyén egy fekete párduc állt, ami morgott egyet. Az állat kecses és izmos volt, kék szemei pedig ékkõként izzottak. Én nem sokkal késõbb egy szikláról a másikra ugrálva, méltóságteljes mozdulatokkal elhagyta a sziklafalat.
Dylan, Maryvel ellentétben illegálisan foglakozott animágiával. Kockázatos vállalkozás volt ez számára, de a Tiltott Rengetegben tett néhány kiruccanásért megérte. A fiúnak szerencséjére kiváló mentora volt Mary személyében, így sikeresen vehette fel újra meg újra a párduc álarcot.

***

Ryan ezen a reggelen, már az étkezõben ülve majszolt egy pirítóst, amikor hatalmas ajtócsapkodásra lett figyelmes. Sóhajtva nyitotta ki a Reggeli Prófétát, és várta, hogy az ajtót nem kímélõ rokona megérkezzen. Nem is kellett sokáig várnia, mivel Dylan másodpercek töredéke alatt viharzott be a konyhába.
- Miért csapkodod az ajtót?- kérdezte álmos hangon- Valami bajod van?
- Áh nincs semmi- huppant le az egyik székre Dylan.
- Már megint a kis pápaszemes miatt vagy kiakadva?
- Ne hívd így!- förmedt rá Dylan.
- Akkor eltaláltam- mondta Ryan és lapozott egyet a Reggeli Prófétában.
- Egyszerûen kikészít- fakadt ki a fiú.
- Majd kitalálunk neki valamit, majd akkor megmutathatod neki, hogy veled nem lehet szórakozni- vonta meg a vállát Ryan.
- Te normális vagy? Én nem akarom õt bántani.
- Akkor meg mi bajod van, most mérges vagy rá, nem?
- Mit tudom én.
- Öregem- csóválta meg a fejét Ryan- Szerintem te sze…
- Ki ne mondd, mert lenyomom a torkodon azt a pirítóst! - sziszegte Dylan és a szemei izzottak. Gyilkos tekintet nézett Ryanre, aki haláli nyugalommal ette tovább a pirítóst és a szeme sem rebbent. Már megszokta kedves rokona kirohanásait és gyilkos pillantását - Óh majd nem elfelejtettem- mondta Dylan- Szálljatok le Maryrõl!
- Rendben- mondta ásítva Ryan- Kérsz pirítóst?
- Én igen- mondta Josh, aki éppen tizián vörös haját igazgatta, majd körülnézett és meglátta Dylan paprikapiros arcát - Mirõl maradtam le már megint?
- Csak a szokásos- legyintett Ryan.
Josh már éppen meg akart szólalni, amikor Dylan felpattant a helyérõl és a szavába vágott:
- Meg ne merj szólalni!- sziszegte.
- Ki ne szólaljon meg?- jött be a konyhába Hermione.
- Nem érdekes mama- váltott hangnemet a fiú és visszaült a helyére.
- Ha végeztél az evéssel, pakold be, kérlek azokat a ruhákat, amiket az ágyadra tettem- szólt Hermione
- Rendben – mondta Dylan és már indult is a szobája felé.
- Oh és Dylan.
- Igen mama.
Hermione közelebb ment a fiához és a nyakába akasztotta a fõnixes nyakláncot.
- Ez az enyém volt- mosolygott rá- Vigyázz rá és ne vedd le!
- Köszönöm.
Hermione adott egy puszit fiának, majd Dylan elindult fel az emeletre. Benyitott a szobájába és az ágyán lévõ szépen összehajtott ruha halomra tekintett. Elõvette az utazóládáját, és gyorsan belepakolta õket, nem is nézve mit hova tesz, azt becsukta a láda fedelét. A fiú nagyot sóhajtott, majd végigdõlt az ágyán. Maryre gondolt. Vajon miért ilyen hûvös vele? Kicsi koruk óta mindent meg tudtak beszélni, haragudni is csak pár pillanatig tudtak egymásra, de most miért nem jönnek ki? Már semmi se ugyanaz, mint régen. Aztán a fiú elmosolyodott, visszagondolt a beosztásai ceremóniára Roxfortban. Ryan a Mardekárba került, Josh a Griffendélbe, Vittoria a Hollóhátba került. Mary minden kétséget kizáróan a Griffendélbe került és Dylan, nem nagy meglepetésre, a Mardekárba. De egyik gyerek sem törõdött a házak közti ellentétekkel, ugyanúgy barátok maradtak. Amikor csak tehették együtt lófráltak, kerültek bajba, vagy szórakoztak. Valami erõs kapocs mindig összekötötte õket, és ezzel sikerült felülemelkedi az õsi ellentéteken.
Dylant az elmélkedésbõl, húga zökkentette ki, aki nekifutásból ráugrott a bátyjára, akinek ez a mutatvány nem volt éppen kellemes. A fiú fájdalmasan tekintett húgára és próbálta lelökdösni magáról, aztán amikor ez sikerült csiklandozni kezdte Sophiet.
- Dylan hagyd már abba!
- Ne is álmodj róla tökmag! Ezért most, hosszú megtorlás következik!
- Légysziii!!
- Na jó- mondta Dylan és elengedte.
A kislány szomorú szürke szemekkel tekintett fel bátyjára.
- Hiányozni fogsz!- mondta a kicsi és adott egy puszit bátyjának.
Dylan meglepõdött kicsit, majd elmosolyodott.
- Bár néha kikészítesz, de te is nagyon fogsz nekem hiányozni!
- Ha elmész enyém lesz ám a szobád - mondta Sophie nevetve és kiöltötte a nyelvét Dylanre.
- Azt csak szeretnéd.
Aztán kintrõl valami lárma szûrõdött be a szobába, majd közeledõ léptek zaja hallatszott. A két testvér egymásra nézett, majd Dylan felkelt az ágyból és az ajtófélfához támaszkodva figyelte a folyosón történõ eseménysorozatot.
- James állj meg, de azonnal!- kiáltotta Mary.
- Nem- tolta ki rá a nyelvét az öccse, majd futott tovább.
- Ne akard, hogy megátkozzalak! Add vissza a naplómat!- kiáltott vészjóslóan.
- Meg kell mutatnom Dylannek, mert….
A fiúcska nem tudta befejezni a mondatot, mert nõvére elkapta, de a füzet kiesett James kezébõl, és csúszni kezdett a padlón. Dylan értelten arccal bámult a veszekedõ testvérekre, majd lába elé csúszó naplóra, lehajolt, és felvette az értékes füzetet. Eközben Mary, még egy anyatigrist is meghazudtoló gyorsasággal, ott is termett elõtte, és villogó olajzöld szemekkel nézett a fiúra, aki azt sem tudja, mit tegyen. Mary azonban nagyon jól tudta mit kell tennie, kikapta a fiú kezébõl a naplót, és egy szempillantás múlva már ott sem volt. Dylan és James összenéztek.
- Mit akartál nekem megmutatni?- kérdezte Dylan kíváncsian.
- Egy bizalmas infót- mondta James.
- És mi lenne az?
- Mary látott téged csókolózni egy csajjal- mondta James gyorsan.
- Értem- vonta meg a vállát Dylan- Van még valami?
- Nincs - hazudta James, mert nem akarta Mary titkát elárulni- Akkor én most megyek, Jó utat!
- Kösz meglesz- azzal Dylan visszament a szobájába.
James pedig elindult a folyosón. Elsõ útja Mary szobájába vezetett. Kopogás nélkül berontott az ajtón. Nõvére éppen a párnájába temette az arcát, és némán átkozta az a percet, amikor a naplóját szem elõtt hagyta.
- Tûnés innen!- kiáltott a belépõ testvérére –Remélem, Dylan már rajtam röhög.
- Nem mondtam neki semmit, arról- nyomta meg az utolsó szót James.
Mary hitetlenkedve nézett rá.
- Akkor mit mondtál neki?
- Azt hogy láttad õt csókolózni azzal a csajjal.
- Öcsi- csóválta meg a fejét Mary egy kicsit megkönnyebbülten- Te nem semmi vagy!- azzal hozzávágott egy párnát.
- Mondtam neked, hogy még ma rád hozom a szívfrászt.
- Oh majd adok én neked! Még egy ilyen, és vizeskancsót csinálok belõled.
- Aha persze- mosolygott a James- De most már igyekezz pakolni, mert nemsokára indulsz!
- Mióta lettél az apám?
Tápászkodott fel az ágyról Mary. James csak legyintett egyet és kiment a szobából. Magára hagyva nõvérét.

***

Délután háromfelé járt az idõ. A Repülõ Sárkány elõtt a kis csapat feszengve várta az indulást. Már órák óta várták, hogy értük jöjjenek. Draco már egy fél órája kijelentette, hogy neki azt írták a levélben, hogy fél háromkor jönnek a gyerekekért, de sehol nem volt senki, így hiába parancsolta ki a csapatot a verandára. Tikkasztó meleg volt, így a gyerekek nem gyõzték magukat legyezni. A levegõ állt, szinte alig volt érezhetõ, némi légmozgás. Vittoria elgondolkozva nézett végig a társain, majd sóhajtott egyet. Aztán erõsen fújni kezdett a szél felkapva az út porát. A távolban komor acélszürke fellegek jelentek meg az égbolton és szokatlanul gyorsan közeledtek Darkness Falls felé. Hirtelen mennydörögni kezdett, és villámokat szórt az ég. Dylan bosszúsan vette fel smaragdzöld köpenyét, ami teljesen olyan volt, mint az apjáé. Hátrasimította a haját, majd leült a tornác szélére. Ryan és Josh a fogadó falának támaszkodva néztek maguk elé. Mary pedig az utazóládáján ülve kémlelte a viharos égboltot és próbálta letörölni szemüvegérõl a ráragadt port. Már nagyon unták a várakozást. Aztán a szülõk is kezdtek kifelé szállingózni a fogadóból. Elérkezettnek látták az idõt, hogy elbúcsúzzanak egy rövid idõre csemetéiktõl.
- Vigyázz magadra!- mondta Leslie Ryannek- És ne csinálj semmi galibát!
- Ígérem, - kezdte a fia- Jó leszek!- és különösen megnyomat a jó szót.
- Remélem is!- szólalt meg Ginny.
- Igen anya.
Ginny ezután megölelte a fiát. Egy kicsivel odébb Ron és Nyssa búcsúzott Joshtól.
- Csak semmi magánakció!- mondta Nyssa ellentmondást nem tûrõ hangon- Ha bármi rosszat hallok felõled, azonnal Rosa nagynénédnél fogod tölteni a szünet hátralevõ részét.
- Csak azt ne!- tiltakozott Josh- Mama, Rosa néni utál engem, és ez az érzés mit ne mondjak kölcsönös. Nem hiszem, hogy szívesen látna engem…
- Oh dehogynem- mondta Nyssa.
- De mama…
- Josh ne vitatkozz anyáddal, inkább fogadj szót, és próbálj nem bajba kerülni!- szólalt meg Ron.
- Rendben apa- törõdött bele Josh a sorsába.
A Weasley család szomszédságában, Ashley, Harry és James, búcsúzkodtak éppen.
- Rendben apa nem lesz semmi baj, egy darabban fogok hazajönni – nyugtatta apját Mary.
- Ajánlom is kisbogár!- mondta Harry és magához ölelte lányát.
Egy kicsivel odébb Vittoria hallgatta engedelmesen, anyja intelmeit, de nem is figyelt rá. Apja feleslegesnek találta szavakat, így inkább egy öleléssel és egy atyai csókkal búcsúzott kislányától.
Ez után már csak Dylanen volt a sor, hogy elköszönjön hõn szeretett családjától, aminek tagjai per pillanat teljesen az agyára mentek.
- Viselkedj rendesen!- kezdte az anyja – Ne tegyél semmi olyasmit, amit késõbb megbánnál.
- Írj levelet!- szólat meg Sophie és rámosolygott bátyjára.
- Semmi druidavadászat!- szólt komolyan Draco.
- Jó rendben.
- Ne kószálj el!- mondta az anyja.
- Aham- szólt unottan a fiú.
- És rendezd át az ábrázatod, mert olyan képet vágsz, mint akit akasztani visznek.
- Oké- morogta a fiú és lefordult a szüleitõl.
Esni kezdett az esõ, villám cikázott keresztül az égbolton. Majd valami furcsa dolog jelent meg az égen. Egy hintószerûség volt, amit koromfekete szárnyas lovak húztak. Majd a jármû ereszkedni kezdett. Fekete volt és az oldalára világító viharlámpákat szereltek, és a bakon egy mogorva képû öregember ült. Aztán a hintó megállt, az ajtó hirtelen kinyílt és egy szaténtaláros, hosszú sötétbarna hajú nõ szállt ki belõle. Arca érzelemmentes volt, ami vészjósló komolyságot váltott ki, vakítóan kék szemei izzottak a vihar sötétjében. A társaság ifjai megszeppenve álltak.
- Emily!- szólalt meg mosolyogva Sophie és Dylant arrébb lökve a nõhöz szalad, akinek az arca teljesen megváltozott, most boldogságot sugárzott.
Emily MacNamara Tristen és Jane Trick fogadott lánya, állt a Darkness Falls-i csapat elõtt. Néhányuknak, fõleg az akcióban részt vetteknek még mindig emlékezetes volt a nap, amikor a Garner családot brutális kegyetlenséggel megölte, helyesebben majdnem teljesen kiirtotta egy csapat gátlástalan halálfaló. Egyedül csak Emily, a legkisebb gyerek maradt életben. A kislány attól a perctõl, az õt megtaláló Tristen tekintette apjának, és Janet pedig anyjának. Természetesen mikor a lány nagyobb lett, megtudta a teljesen igazságot a családjáról. De Emily továbbra sem volt hajlandó Garnernek nevezni magát, és Tristent, Janet, Loreent, és Piton professzort tekintette a családjának.
- Szervusz prücsök!- nevette el magát a lány- Hogy van a kedvenc barátnõm?
- Köszönöm jól. És te?
- Én is köszönöm. Látom, nagyot nõttél, mióta nem láttalak.
- Hatásos belépõ volt- szólt meg Leslie.
- Ahogy az arcokat nézem, magam is kezdem, ezt elhinni- mondta Emily- De most, sajnos sietnünk kell, úgyhogy srácok pattanjatok be. Sajnálom, hogy nem maradhatok tovább, de még a csapatot is a kastélyba kell szállítanom, és nagyapa is engem vár. Viszlát!
- Viszlát!- mondták kórusban.
- Jó utat!
Azzal a kis csapatot száltó jármû felemelkedett, és perceken belül már csak a hûlt helye maradt. De nemcsak a hintó tûnt el, hanem vele együtt a vihar is.

***

A gyereket szótlanul ültek szorosan egymás mellet, mint akik kardot nyeltek volna. Mary feszengett Dylan mellett, mert a fiúnak hol a keze, hol az egyik lába ért hozzá az övéhez, és ez nagyon idegesítette a lányt. Josh és Ryan közt ülõ Vittoria, sem élvezte az utazást, mert a két fiú nem volt éppen egy nádszál, és formás kidogozott izmaiktól elférni nehezen lehetett. Emily gyanakodva futatta végig a szemét a társágon, és már feszéjezte a nagy csönd.
- Már megint mit mûveltetek?- kérdezte végül.
- Csak a szokásos- mondta Dylan könnyedén - Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Hogy-hogy te jöttél értünk?
- Ott dolgozom nyaranta, ahova ti fogtok menni.
- Azt hittem, hogy a minisztériumban dolgozol - mondta Vittoria.
- Dolgoztam, mert kiléptem, és jövõre bájitaltant fogok tanítani a Roxfortban- vigyorodott el a lány.
- Hála Merlinnek!- szólalt meg Josh- Legalább nem vén denevér fog minket tanítani.
- Josh!- szólt rá Vittoria.
- A nagyapám,- kezdte Emily- felelõsebb munkakörbe kerül.
- Milyen munkát adhatnának, egy ilyen vén de… akarom mondani Piton professzornak?
- Igazgató lesz!- mondta Emily büszkén.
- Mi??? Miért pont õ?- kérdezte Ryan.
- Mert Dumbledore visszavonul, és úgy gondolja, nagyapa lenne a legalkalmasabb erre a posztra.
- Jesszus Mária!- nézett az „ég” felé Josh- A Griffendélnek annyi.
- Hogy mondhatsz ilyet?- förmedt rá Mary, aki eddig mély hallgatásba burkolózott.
- Te könnyen beszélsz, te vagy a kedvence bájitaltanon, mert neked van érzéked a méregkeveréshez - mondta a fiú gúnyosan.
- Igen és griffendéles is vagyok, ráadásul Harry Potter lánya, akirõl nyílt titok, hogy Piton professzornak nem tartozott éppen a kedvencei közé- vágott vissza a lány.
- Gyerekek hagyjátok abba!- szót rájuk Emily.
- Jaj ez mellbe vágó volt! Piton lesz az igazgató…- szólt Josh a mellkasát masszírozva- Messze vagyunk még?
- Már nem annyira.
- És mond csak, miféle helyre megyünk?- kérdezte Vittoria.
- Egy csodálatos kastélyba, ami vetekszik a Roxforttal, de azért valamivel kisebb, szép a környezete…
- Jól van, jól van- mondta Ryan- nem kell ennyire fényezni.
Aztán újra elhallgattak, néhány óra utazás után, Josh megszólalt.
- Ott vagyunk már?
- Még nem- szólt Emily
Aztán egy fél óra múlva.
- Ott vagyunk már?
- Nem sokára- mondta Emily
Tíz perc múlva.
- Ott vagyunk már?
- Jaj Josh, már csak pár perc és ott vagyunk.
- Tõled is kérdezzen ám valamit az ember- szólalt meg fiú epésen.
- Még egy ilyen, és büntetést kapsz.
- Tessék már úgy beszél, mint Piton.
- Josh?
- Tessék.
- Megérkeztünk.
A gyerekek egymást arrébb tolva versengetek azért, hogy minél elõtt megpillanthassák a kastélyt. Az esõ kint egyre jobban esett és villámok cikáztak az égbolton. A kastély egy hegy tetején foglalt helyet és meredt a magasba büszke tornyaival. Azt egész környék egy horrorfilmbe illõ díszletnek is simán elment volna. A hintó ereszkedni kezdett és a nyitott kapun át berobogott.
- Csodálatos kastély?- nézett Josh Emilyre - Olyan, mint egy kísértetkastély, de meg kell hagyni, a Malfoyok tudtak építkezni. Ekkora nagy hodályt…
- Majd meglátod, hogy nagyon is szép, csak most az idõ nem olyan rózsás. Na de most köpenyeket fel, mert kint zuhog az esõ.
Azzal a lány kiszállt és egy ajtóhoz ment oda, és bekopogott rajta a nagy kopogtatóval. Aztán a hatalmas tiszafából készült ajtó kitárul és egy öregember lépett ki rajta viharlámpással a kezében.
- Jó estét Mr Taylor!
- Jó estét Miss MacNamara!
- Akkor mi most be is megyünk.
- Rendben kisasszony. Üdvözlöm, a hölgyeket, urakat, én Hector Taylor vagyok!- mondta az öreg, de a hangja cseppet sem tetszett barátságosnak, megjelenése meg egyáltalán nem.
Egy piszkos fekete talár volt rajta, õsz haja rendezetlenül hullott a vállára, arcán egy mély sebhely éktelenkedett a baloldalon, és sárgán villanó szemei sem tûntek éppen bizalomgerjesztõnek. Hátborzongató mosolya és pergamen sárga fogai, sem gyõzték meg az embert az ellenkezõjérõl. Minden fiatalt alaposan végignézett, majd hatalmas robajjal becsapta az ajtót.
- Rendben srácok,- mondta Emily- gyertek utánam!
Azzal a lány elindult felfele a lépcsõn, majd befordult jobbra egy fáklyákkal megvilágított folyosóra. A kis csapat egy árva szó nélkül követte. A fáklyák fénye sejtelmesen világította meg a falakat és a rajtuk lévõ képeket, melyeknek lakói halk susmussal kísérték a csapatot. Emily céltudatosan ment elõre, de a mögötte menõ gyereket kíváncsian jártatták körül a tekintetüket. Lépteik a tömör márványpadlón visszhangot vertek. Az ablakokon kinézve, alig lehetett látni valamit. Csak olykor a villámlások világították be a félelmetes kastély falait és szûrõdött be fényük a folyosóra. A hatalmas mennydörgés rázta meg az eget. Mary megborzongott, és fázósan húzta össze magán a köpenyét, ami majdnem teljesen átázott. A többiek unottan és vizesen baktattak a folyosón, mint sem törõdve a kinti viharral. Emily magabiztosan lépdelt elõre, aztán egy hatalmas ajtó elõtt magállt, kopogtatott, majd a kétszárnyú ajtó hátborzongató nyikorgással kitárult.