...

Március

Lágyan susogott a tavaszi szél. Langyos melegével felébresztette az alvó természetet. Végre vége lett a zord télnek, minden üdébb és elevenebb lett. A madarak csiripeltek, és virágzó fák illatát vitte magával a kósza szellő. Hermione éppen a kerti padon ült a nagy cseresznyefa alatt. Emlékeibe merülve nézte a kezében lévő könyvet, de már régóta nem lapozott benne, ráadásul fordítva is tartotta.
Sok-sok dolog jutott az eszébe. Visszagondolt a hármas esküvőre és az emlék hatására egy mosoly jelent meg az arcán. Ezt a napot élete egyik legszebb napjának tartotta, csak azt sajnálta, hogy szülei nem lehettek vele, és nem osztozhattak vele az örömben, amit akkor érzett.
Hermione tovább folytatta a merengést. A következő emlékezetes esemény, a karácsony rémlett fel előtte, amit talán a Potter házaspárnak volt a legszebb, mert Ashley büszkén bejelentette, hogy nem sokára bővül a család. Az ünnepet semmi sem árnyékolhatta be. Furcsa módon a halálfalót sem garázdálkodtak, így minden békés és nyugodt volt. Mindannyian tudták, hogy mindez nem fog sokáig tartani, de igyekezetek kiélvezni a hátralévő időt és elraktározni minden boldog percet.
Mint kiderült nem csak Harryékhez köszönt be hamarosan a gólya, hanem Ginnyékhez is. Leslie leesett állal fogadta a hírt, és hozzá kell tennünk némi pánikkal, de azért nagyon örült neki. Loreent nap boldogsággal töltötte el a kicsi érkezésének híre. Tristen tettetett sopánkodással nehezményezte, hogy a drága öcsikéje ilyen hamar nagybácsit csinál belőle, hisz ő még nagyon fiatal ehhez. De természetesen a vicces kedvében lévő báty sem maradt ki az örvendező társaságból. A leendő apuka, miután persze elmúlt róla a pillanatnyi pánik, rögtön felkérte Piton professzort nagypapának, mondván neki már van tapasztalata az ilyesmiben. De Perselus bácsi nem méltatta semmiféle válaszra a vigyorgó Lesliet. Sőt még jobban beletemetkezett a Reggeli Próféta aznapi számába, tudomást sem véve a kuncogó társaságról.
Közeledvén a tavaszhoz egyre izgalmasabb lett a helyzet a Black kúria falai között. Ugyanis néhány várandós kismama már nagyon közeledett a szüléshez. Az első apróság érkezése február elején történt. Moira és Aidrian egy gyönyörű kislánynak örülhettek. A csöppségnek a Vittora nevet adták, és mindenki egybehangzó véleménye szerint egy igazi kis angyalka. Szőke haját édesanyjától örökölte, barna szemeit pedig az édesapjától. Ne sokkal a kicsi születése után, Moira felkereste Hermionét, és egy óriási felelőséggel járó dologra kérte meg őt. A közeledő háború kiszámíthatatlan végeredménnyel kecsegtetett, így mindenki biztonságban szerette volna tudni családtagjait. Így cselekedett akkor Moira is. Hermione gondjaira bízta legdrágább kincsét. Természetesen a lány megígérte, hogy bármi történjék is, meg fogja védeni Vittoriát. Bár töretlen hittel bizonygatta, hogy nem lesz semmi baj, és erre nem is lett volna szükség.
Hermione mosolyogva simogatta meg gömbölyödő pocakját. „Már csak egy hónap”- mondta magában. Boldognak érezte magát, bár örömébe vegyültek más fajta érzések. Félelem és aggodalom. Hiába hozott enyhülést a tavasz, mégis ott bujkált benne álruhát viselve a háború jeges szele. Bár Voldemort egész télen nem adott ki parancsot gyilkolásra vagy más egyéb megmozdulásra, még is tudták, hogy hamarosan elkerülhetetlenné válik az ütközet. A Sötét Nagyúr töretlen magabiztossággal gyűjtötte a híveit maga köré. Ám Rend sem töltötte tétlenséggel az idejét. A Black kúriába, szinte naponta érkeztek kisebb nagyobb csoportok utasításokat várva vagy csak egyszerűen felajánlották a szolgálataikat. Tudták, hogy most mindenkire szükség lesz.
Hermione, bár nem vallotta volna be Draconak, de talán ezt nem is kellett volna mondania, nagyon félt. Olyan tehetetlennek érezte magát, mit eddig még soha. Szeretett volna többet tenni a Rendért, de Dumbledore nyomatékosan közölte vele, neki most egy teljesen más feladatra kell összpontosítania. Ahogy ott ült a padon, maga elé meredve, hirtelen meleg kezek befogták a szemét. Szíve hatalmasat dobbant, és egy kis félelem áradt szét a testében, majd megfogta a szemét eltakaró kezeket.
- Megijesztettelek?- kérdezte bársonyos hangon Draco.
- Áh nem.
- Szerintem fordítva tartod az a könyvet- mondta tudálékosan.
- Mindegy, mert már úgysem olvasom- sóhajtott - Csak gondolkodtam.
- És, min? Ha szabad tudnom
- Semmin- szólt lehangolva.
- Az nem semmi- mondta Draco, majd leült kedvese mellé- Mi a baj? Olyan gondterheltnek látszol.
- Nem is tudom…-kezdte zavarodottan - Félek. Bármelyik pillanatban kitörhet a háború és rettegek attól, hogy elveszíthetlek.
- Nem kell aggódnod, nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen- mosolygott Draco, és közelebb húzta magához a sírás szélén álló Hermionét.
- Hogy mondhatsz ilyet?- nézett fel férjére könnyes szemmel- Dehogy akarok tőled megszabadulni.
- Jó, Jó, de most már mosolyogj egy kicsit. Megszokod ezt az örökös szomorkodást és akkor, hogyan fogsz nevetni a kislányunkra???
Draco vágott egy fintort, ami Hermionét végre némi mosolygásra késztette.
- Áh hát ide bújt az én mosolygós feleségem!- mondta és megcsókolta kedvesét.
- Miből gondolod, hogy lány lesz?
- Megérzés- szólt magabiztosan és közben olyan arckifejezést vágott, mintha mindent tudna, de közben fogalma sem volt semmiről.
- Pedig fiú lesz!- mondta határozottan a leendő anyuka.
- Honnan tudod?- kérdezte Draco gyanakodva- Csak nem megkérdezted a gyógyítót? Ha igen akkor nagyon rossz kislány voltál. Emlékszel, miben állapodtunk meg?
- Igen emlékszem. Meglepi lesz… Amúgy ki mondta, hogy megkérdeztem?… Szerintem fiú lesz!
- Lány lesz- mondta makacsul.
- Tévedsz- nevette el magát Hermione.
- Mindig ilyem makacs vagy? Majd meglátjuk hamarosan, hogy kinek lesz igaza- kacsintott Draco és megsimogatta a domborodó pocakot.
- Oh, érezted?- kérdezte Hermione. Majd megfogta kedvese kezét és egy kicsit följebb tette -Rugdos a pici - mondta nevetve.
- Ez annyira csodálatos- mondta Draco, mérhetetlen boldogságot és büszkeséget érzett ott belül.
Életében először érezte, hogy ennél nagyobb örömet nem kaphat a sorstól. Egy igazi csodát, aminek ő is részese.

Az egymást ölelgető pártól nem is olyan messze, ugyancsak egy padon Loreen ült elgondolkodva. Régi dolgok foglalkoztatták. Olyanok, amik az idő vasfogának is ellenállva ugyanolyan formában maradtak meg az emlékeztében, mintha csak pár perccel ezelőtt történtek volna. A régi sebek melyek soha nem gyógyultak be igazán, most újra erős fájdalommal kínozták. Tudta, hogy a múlton már nem tud változtatni, de a jövő még az ő kezében van. Loreen, aki soha nem tudott gyűlölni senkit, most mégis jeges gyűlöletet érzett férje gyilkosa iránt. Bosszú- csak ez járt a fejében. Becsukott szemmel hátrahatotta a fejét és egy hatalmasat sóhajtott. Amikor újra kinyitotta, egy fekete taláros alak tornyosult elé.
- Neked nem a gyűléses kellene lenned?- kérdezte Loreen.
- Már befejeztük a tanácskozást - mondta Perselus.
- Értem.
- Mi jár a fejedben? – ült le mellé.
- Hiszen azt te tudod a legjobban. Vagy tévedek? Amúgy miért jöttél ide?- kérdezte számon kérő hangon.
- Dumbledore küldött, hogy beszéljek veled, mondván rá úgysem hallgatnál – mondta Piton egy halvány mosollyal.
- Csak azt nem tudom, miből gondolja, hogy rád majd hallgatni fogok?
- Most nem ez a lényeg.
- Hanem mi, kedves Perselus barátom?
- Nem fogsz harcolni- vágott rögtön a közepébe.
- Ne próbálj meg megakadályozni, mert nem fog sikerülni! Nem vagyok az a tudatlan kislány, mint régen. Sokkal erősebb vagyok, mint gondolnád -mondta magabiztosan.
- Ez nem vitatom- szólt komoran a professzor -Máshol van rád szükség, és nem foglalkozhatsz a bosszúval.
- Ki mondta neked, hogy bosszút akarok állni?
- Ugyan Loreen, engem nem tudsz becsapni. Mióta megtudtad, hogy Bellatrix a gyilkos, mást nem látok a szemedben csak a gyűlöletet, és a bosszút.
- Te nem ezt tennéd a helyemben?
- Nem- mondta határozottan.
- Nagyon ellentmondasz magadnak. Nem emlékszel négy fiúra még a Roxfortos éveinkből? Rajtuk nem akartál bosszút állni teljesen véletlenül?
- Ez teljesen más.
- Nem, a bosszú az bosszú, akárhogy nézzük is. Nekem viszont több jogom hozzá.
- Azzal hogy megölöd Bellatrixot nem lesz semmi sem jobb.
- Nem hinném, hogy pont neked kellene erkölcsi tanácsokat osztogatnod- emelte tekintetét Perselusra- Megölték azt, akit a legjobban szerettem.
- Sajnálom, hogy ez történt. De akkor sem engedlek harcolni- mondta ellentmondást nem tűrő hangon- Mint már mondtam neked más feladatot szántunk. Ne, szólj közbe, kérlek! Ha kudarcot vallunk, a Black kúria többé már nem biztonságos, és feltétlenül ki kell jutnotok innen. Te vagy az egyetlen, aki szükség esetén el tudod őket vinni Darkness Fallsba.
Loreen gondterhelten nézett Perselusra. Több gondolat is cikázott a fejében, ami részben elaltatta a benne fortyogó gyűlöletet. Nem hagyhatta magára, védtelenül azokat, akiket szeret, és akik a családot jelentik számára. Már nem is gondolt másra: segítenie kell, akármi történjék is. A család mindennél fontosabb volt számára.
- Mit kell tennem?
- Fawkes fog neked üzenni, ha elbuktunk. Ügyelj rá, hogy mindenki készen legyen és ne vigyetek felesleges holmikat. Készítsd elő a hoppanálási helyet még ma, nem bízhatunk semmit sem a véletlenre. Ne gyertek vissza Londonba!
- Veletek mi lesz?- kérdezte Loreen, bár tudta mi a válasz.
- Nem kell törődnöd velünk - mondta hidegen- Aki megmenekült úgyis Darkness Fallsba megy.
Ezek után egy kis csend állt be a beszélgetésbe, nem tudták mit mondjanak egymásnak ezek után. Loreen hatalmas felelősséget érzett a vállán. Ők jelentik az utolsó reménysugarat a fehér mágusoknak, ha kudarcot vallanak a csata során. Voldemort még nem is sejtette, hogy további harcok nélkül megszerezheti a korlátlan hatalmat, amire mindig is áhítozott. Perselus érzelmeit elrejtve, rezzenéstelen arccal nézett a kert másik végébe. Belül nagyon is aggódott, ez volt az első eset, hogy nem volt biztos abban, mi lesz a küzdelem vége. De elhessegette a zavaró gondolatokat, majd megszólalt:
- Miért mondtál nemet?
- Mit…- kezdte Loreen, majd rájött mire is gondol Perselus- Szerintem te is tudod, mi volt az oka.
- Ha tudnám, nem kérdeztem - mondta tárgyilagosan.
- Nem arról volt szó, hogy nem szerettelek, csak volt valaki, akit nálad jobban. De ő nem volt halálfaló ezt te is tudod.
- Hányszor fogod ezt a hibát az orrom alá dörgölni?
- Ahányszor akarom -mondta Loreen.
- Tudom, hogy hibáztam, de azóta már megváltoztam.
- Ne hogy azt hidd, hogy olyan nagy változáson mentél keresztül. Még mindig az a mogorva, önző denevér vagy, mint régen.
- Te meg ugyanaz a kotnyeles kis csitri vagy- vágott vissza.
Aztán egymás szemébe néztek, és nevetni kezdtek.
- Vannak dolog, amik soha nem változnak- sóhajtott a bájitalok mestere.

Az éjszaka közepén Draco arra ébredt, hogy mellette fekvő kedvese forgolódik, és valahogy nem találja a helyét. Hermionét kiverte a hideg verejték és könnyek csorogtak a szeméből, halkan nyöszörögni kezdett, majd jeges félelemmel a szemében felült az ágyban. Levegő után kapkodva nézett Dracora, aztán keserves zokogásban tört ki. Kedvese oltalmazóan átölelte, már amennyire a nagy pocak engedte, és csitítóan simogatni kezdete a hátát.
- Olyan szörnyű volt- mondta Hermione- Itt az idő Draco, tudom!
- Igen így van- bólintott Draco- Hermione ígérj meg nekem valamit!
- Akármit.
- Ha nem járnánk sikerrel….
- Ilyenre ne is gondolj!
- De igen, mert fontos, hogy mindig legyen egy „B” terved, ezt te is tudod…Ha mégsem sikerülne az akció, menj Darkness Fallsba . Loreen néni segíteni fog! Ígérd meg, hogy nem maradsz itt, ha velünk történik valami!
- Megígérem- mondta elcsukló hangon.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek téged.
- Hermione, még annyit szeretnék elmondani neked, hogy nálad és a babánál jobban nem szerettem senkit. Örökké szeretni foglak benneteket, bármi történjék is.
- Ne, kérlek ne búcsúzkodj…
- Ha ezt nem mondhattam volna el, örökké gyötörne a lelkiismeret.
Hermione potyogó könnyekkel ölelte át Dracot. Minden együtt töltött percet kincsként véstek bele emlékezetükbe. Nem akartak elválni egymástól, de az idő elérkezett. Kétségbeesett csókot váltottak és szorították egymást. Aztán halk kopogás hallatszott, utána pedig ajtónyitás. Harry és Ron léptek, be a szobába. Arcuk komor volt. Hermione soha sem látta őket ilyennek, most érezte először azt, hogy végleg elszakadtak a gyermekkoruktól, ami eddig szellemként üldözte őket. Már vége volt az örökös gyűlölködésnek, az ellentétek nem számítottak, csak az összefogás. A két férfi koromfekete talárt viselt, egy hímzett főnixszel díszítve. Egyáltalán nem hasonlítottak a régi önmagukra, felnőttek és készen álltak a feladatra, amit a sors szánt nekik.
- Itt az idő- szólt Ron komoran.
- Indulnunk kell!- mondta Harry.
- Máris megyek- bólintott Draco és intett a pálcájával.
Az ágy melletti székre, már egy jó ideje kikészített koromfekete talár már rajta is volt. A tejföl szőke férfi vonásai megkeményedtek, de a még mindig beszédes szürke szemek elárulták az aggódást. Ám egy szemernyi félelmet sem tükröztek. Egy utolsó csókot adott feleségnek, aki kétségbeesetten próbált könnyek nélkül búcsúzni tőle és barátaitól. Aztán az ajtó becsukódott. Hermione kifejezéstelen arccal ült le az ágy szélére.
- Elment- suttogta halkan.
Pont úgy érezte magát, mint amikor annak idején Draco elhagyta Roxfortot. Kétségbeesetten temette arcát a kezeibe és utat engedett a keserű könnyeknek, amik már fojtogatták. Várta, hogy újra kinyíljon az ajtó, és kedvese belépjen azzal „Hogy csak vicc volt!”, de tudta erre nem fog sor kerülni. Hirtelen egy erős görcs futott végig a testén, majd erőtlenül a földre esett. Egyre erősebb félelemérzet lett úrrá rajta és másra nem tudott gondolni, mint születendő gyermekére. Segítségért akart kiáltani, de egy árva hang sem jött ki a torkán.

Lent az előszobában már gyülekeztek a fekete talárba burkolózó harcosok. Csendesen, hangtalanul várták az indulásra szólító jelet. Nem néztek egymásra, nem búcsúzkodtak. Minden egyes rendtag a saját gondolataiba kapaszkodva, szótlanul, türelmesen várt. Család, barátok – nehéz itt hagyni őket, majdnem teljesen védtelenül, de élt a remény minden szívben, hogy meg fognak menekülni. Még akkor is ha ők már nem védhetik meg őket. A félelem ott volt, mindenki szívében. Mi lesz, ha nem győzünk?- tették fel jogosan a kérdést. A választ, pedig bármilyen kommentár nélkül tudták.
Aztán valami földöntúli ének hangzott fel az előszobában. Fawkes -Dumbledore csodálatos főnixe- dalolt, bátorságot öntve a harcosokba. Majd az öreg varázsló, vállán a madárral, egy határozott bólintással jelezte, hogy eljött az idő. A rendtagok szótlanul elindultak kifelé, majd hoppanáltak.

A márciusi égbolt szürke fellegekbe burkolózott. A szél erősen fújt, tépázva a közeli fákat és a mező selymes, zöld füvét. A nap egy árva sugarát sem engedték át a felhők. Az időjárás, mintha követte volna az eseményeket, mivel pont olyan komornak látszott, mint maga a helyzet. A harctéren szinte izzott a levegő. Pattanásig feszült a helyzet. Mindenki lapult, rejtőzködött az ellen elől, kizárva minden hibalehetőséget és a fegyelmezettségre törekedve, jobb pozícióba kerülni. Egy jelre vártak, egy átkozott jelre, ami végre elindítja mindazt, amire évek hosszú sora óta készültek. A végső küzdelem, amiben eldől, ki jogosult a szabadságra, és kinek kell elenyészni a keserű feledés homályában. A fehér mágusok szép számban gyülekeztek a rét egyik oldalán, amit fák szegélyeztek, jótékonyan eltakarva seregük tényleges nagyságát. Az arcokon végigfutva a legkülönfélébb érzelmeket lehetett leolvasni: félelem, elszántság, küzdés az utolsó csepp vérig, aggodalom az otthon lévőkért és a tudat nekik kell győzni, hogy szabadon távozhassanak.
A másik oldalon halálfalók sorakoztak szövetségeseikkel, és a varázslattal megnyert ártatlanokkal, akik üveges tekintettek néztek előre. A közeli sziklák közé bújva vártak. Elhagyták rejtekhelyeiket, ahol eddig szervezkedtek, és már jó ideje várták a parancsot a támadásra. A cél: elpusztítani, akit lehet, és elfoglalni a Mágiaügyi Minisztériumot, ami meg ezután következik az már csak gyerekjáték. A kegyetlenek arca nemes érzelmek cseppnyi szikráját sem tükrözte. Mély gyűlölet, megvetés, kínzási vágy, őrült gyilkolás izzás a szemekben és tömény undor.
Ebben a helyzetben a szavak már mit sem értek. Csak a tettek számítottak. Készen állt mindkét fél. Szörnyű csatakiáltás hangzott fel, megtörve a jeges, nyugtalanító csendet. Már nem volt meghátrálás: elkezdődött a végső küzdelem. Átkok repültek ki a pálcákból, megindult egymás felél két ellenfél, akik egyaránt nem ismertek ebben a helyzetben semmiféle kegyelmet. Az első áldozatok szörnyű sikollyal hullottak a földre. Az életben maradottakon pedig egyre több sérülés jelent meg. Könyörtelen harc szedte áldozatait, mindkét féltől. Mást sem lehetett hallani, mint a haldoklók utolsó hörgéseit. Látni patakokban folyó vért, ami beterítette a nem is olyan rég még üdítően zöld mezőt. A harc hevében újabb felmentő seregek érkeztek. Mindenki, aki élt és mozgott az életéért küzdött. Nem kímélték egymást, csak megállíthatatlanul törtek előre.
Draco egymás után küldte az átkait, és nem győzte másokét hárítani. Aztán egyszeriben druida papok tűntek fel a harctéren. Draco tudta mi kell tennie. Eljött az idő, hogy megigézzék a sárkányt. A többiek mintha megérezték volna ugyanezt, hamarosan mind a kilenc ifjú együtt volt. Egymást fedezve munkához láttak. Tristen, Leslie és Draco védő kört húzott. Moira pentagrammot varázsolt a kör belsejébe. A többiek varázsszavakat mormoltak, hogy erősebbé tegyék a védőpajzsot. Aztán mindenki elfoglalta a helyét és kinyújtották a kezüket. Becsukott szemmel erősen koncentráltak a bűvös lényre. Fénygömbök jelentek meg előttük. Az ezután történt események döbbenetes hatással voltak a harcéren küzdőkre. Hatalmas üvöltés rázta meg a környéket és a magas égbenyúló fényoszlopból egy óriási ezüst sárkány tündöklő alakja emelkedett ki. Draco kinyitotta a szemét, ami most nem a megszokott szürke színt mutatta, hanem ezüstös fényben izzott. Valamiféle telepatikus kapcsolatba került a lénnyel, aminek segítségével hallották egymás gondolatait. Utasításokkal látta el a sárkányt, ami most a föld felé közeledett és közvetlenül Draco előtt landolt, aki nem is habozott sokáig, azonnal a hatalmas monstrum hátára ült, és felszálltak. Kékszínű lángcsóva csapott ki a sárkány szájából, majd újra hallatta mennydörgő hangját. A lángcsóva elől nem volt menekvés, a druidák egymásután járták el az utolsó táncukat a halállal.
A történtek után a halálfalók eddigi összeszedettsége egy az egyben szétesett, és meggondolatlan átkokat a szórtak mindenre, ami mozogott. Bár nem csak a druidák elvesztése volt az egyetlen dolog, ami zavart okozott. A végső küzdelem elkezdődött Harry Potter és Voldemort között. Az ég-amit eddig szürke fellegek borítottak- most egyszeriben koromfekete színt öltött. A két alak az égbe emelkedett valami különös dolog folytán. A pálcáik összekapcsolódtak. Ami ezek után történt az teljesen hihetetlennek tűnt. Harry pálcája vörös fényben kezdett derengeni. Valahonnan a távolból főnixek dala hallatszott egyre tisztábban, és erősebben. Harry lehunyta a szemét és valami ismeretlen varázsigét kezdett el mondani, amiről maga sem tudta, hogy micsoda, de ebben a veszélyes pillanatban ez a legkevésbé sem zavarta. Ösztönei azt súgták, bízzon a belső hangban. Pontosan senki nem tudta megmondani mi is történt ezek után. De azt mindenki biztosan állítaná, így még embert nem hallott sikoltozni, mint akkor Voldemortot. Talán azért, mert már a legkevésbé sem nevezhető embernek. Nem maradt benne valami emberi, mindent kiölt belőle a rögeszmés hatalomvágy. A Sötét Nagyúr teste izzani kezdett, akár a forró láva. Aztán mikor már nem bírta tovább, megadta magát a halálnak, és örökre elhalkult a hangja. Teste szénné égett. Hirtelen támadt szélroham elsodorta magával a hamvakat.
Az ég tisztulni kezdett, és a sötét fellegek közül a mai napon először előbukkant a nap. Vidám fénnyel világította be a véres csatamezőt. A sugarak megcirógatták az élők arcát. Az életben maradt halálfalók kezéből kiesett a pálca, majd térdre estek. Az őrület jeleit mutatkoztak meg rajtuk, már nem figyeltek semmire és senkire, a világ megszűnt számukra létezni.
A fehér mágusok némelyike kimerülten, de megkönnyebbülve feküdt a mezőn. Mások, akinek még volt jártányi erejük vagy az erősítéshez tartoztak, a halálfalók begyűjtésével foglalkoztak. Megint másik csak hitetlenkedve álltak és néztek körbe-körbe hitetlenkedve. Fel sem fogva, hogy a győzelem az övék. Ebbe a kategóriába tartozott Harry Potter is. Draco rettentően kimerültnek érzete magát és a testét borító sebek is már ellátásra szorultak. Közelebb ment Harryhez és a vállára tette a kezét. Harry megrettenve nézett hátra, de amikor meglátta Dracot, sóhajtott egy nagyot.
- Jól vagy? – kérdezte fáradtan Draco.
- Aha persze igen, jól vagyok. Te?
- Jól.
- És a többiek?
- Sokan meghaltak, de az életben maradtak mind jól vannak. A halálfalók teljesen megőrültek. Amúgy más újság nincs.
- Végre vége van- jött oda hozzájuk Ron.
- Igen vége.
- Gyertek, keressük meg a többieket és menjünk haza; itt már nincs ránk szükség- szólt Draco.
- Jó ötlet.
Azzal a három szövetséges elindult megkeresni a többieket.

A Black kúriában feszült várakozás és sürgésforgás uralkodott. Egyre másra érkeztek a sebesültek, akiket Madam Pomfrey, Mrs Weasley, Narcissa és Loreen nem győztek ellátni. Távol a sebesültektől, a nappaliban négy hölgy várta a fejleményeket. Hermione a nagyfotelben ülve nézett maga elé. Még ha kart volna, sem tudott volna idegeskedni, mivel a javasasszony nyugtatót adott neki és a lelkére kötötte, hogy maradjon nyugton. A lány sóhajtozva gondolt vissza pár órával ezelőtt történtekre.
Fájdalmas görcsök futottak végig akkor az egész testén, ahogy ott feküdt a hálószoba padlóján. Tudta, hogy valami nincs rendben, de teljesen elöntötte a pánik. Nem tudott felkelni és megszólani sem. De a szerencse vele volt, mivel Loreen és Narcissa éppen akkor jöttek be hozzá, hogy szóljanak legyen készenlétbe, ha menekülni kell. Mindketten rémülten meredtek a lányra és azonnal cselekedni kezdtek. Narcissa egy bűbájt bocsátott Hermionéra, amitől az erős görcs megszűnt, majd egy másik igézet segítségével, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a szülés nem indult meg és a babával semmi probléma. A két hölgy végül úgy döntött, hogy Hermionét egy alaposabb vizsgálatnak is alá kellene vetni. Így tehát a többi kismamával együtt „bezárták” őt is a nappaliba, hogy mindig szemmel tarthassák őket, de ne legyenek útban, és ne mászkáljanak el.
Természetesen Hermionénak, Ginnynek, Nyssának és Ashleynek nem engedélyeztek semmiféle megterhelő elfoglaltságot, így maguk elé meredve várták a híreket. A falon lévő falióra álmatag ketyegése hallatszott egyedül a nappaliban. Majd hosszú hallgatás után, újra kinyílt a bejárati ajtó. „Újabb sérültek”- gondolta Hermione. Végül is, részben igaza is volt. De mikor meglátta a nappaliba belépő piszkos és sebekkel teli társaságot, köztük hőn szeretett férjét, fittyet hányva mindenféle orvosi utasításra felugrott és Draco karjai közé vetette magát.
- Draco!!- ölelte sírva magához és nem is törődött vele, hogy a nyugtató, amit kapott, már mit sem ér.
- Drágám megfojtasz- nevetett Draco.
- Mit vársz? Hiszen azt hittem nem jössz vissza- szólt a lány, majd újra elpityeredett és most egy szelídebben bújt hozzá kedveséhez.
- Ne sírj már, hiszen itt vagyok.
- Nem teljesen épen, de pár varázslattal rendbe lehet hozni- veregette meg Draco vállát Leslie- Hála Harry barátunknak, megszabadultunk Voldemorttól. Ashley büszke lehetsz rá!
- Büszke is vagyok rá! – mondta Ashley és megcsókolta férjét.
- Ünnepeljük meg azt a győzelmet!- szólalt meg Colin.
A nevetgélő társaság átfáradt az ebédlőbe. Egy csendes pohárköszöntőt mondtak az elesettek emlékére, aztán fáradtan elindultak kipihenni a harc fáradalmait.

„ A fájdalom elmúlik, a sebek behegednek, de a dicsőség örökre megmarad”

Már sötét volt, és feljöttek az égre a csillagok. Loreen, mint minden áldott este, fürkésző tekintettel nézte az eget. Volt valami megnyugtató a csillagokban és némi titokzatosság, amire soha nem is akart rájönni. Hirtelen egy fekete árny gyorsan mozgó sziluettjére lett figyelmes. Bár tudta nincs oka arra, hogy féljen, de nem árt az óvatosság. Keze ügyébe helyezte a pálcáját és figyelt.
- Nem kell félned csak én vagyok- szólt egy bársonyos hang a sötétből.
- Tőled sosem féltem Perselus, és most sem fogok- mondta Loreen, megkönnyebbüléssel a hangjában.
- Nekem nem úgy tűnt.
- Neked nem lenne gyanús egy sötétben ólálkodó fekete alak?
- Nem is ólálkodta!
- Nekem nem úgy tűnt- utánozta a professzor hangját Loreen, a régi dolgok emlékére, amikor még gyerekek voltak.
- Van még itt dolgod?
- Nem, már ellátunk minden sebesültet.
- Gyere velem!- váltott fagyos hangnemre Piton.
Loreen megijedt egy kicsit, de bólintott és követte Perselust, aki a sötétbe burkolózó park felé vette az irányt. Majd megállt és megfogta Loreen kezét, elmondott egy varázsigét és Loreennal együtt hoppanált.
Egy sötét épület bejárata elé érkeztek. Először csak egy erődféleségnek tűnt, de belépve már rögtön tudni lehetett, hogy ez nem egy szokványos hely. Bent a folyosókat pislákoló fáklyák fénye világította meg. A csupasz fekete falakról csepegett a víz. Volt valami rémisztő és egyben nyomasztó ebben az épületben. Loreen magabiztos lépetekkel követte a suhogó talárú Perselust, aki hirtelen megállt egy rácsos ajtó előtt.
- Miért hoztál ide?
- Bosszút akartál állni, hát itt a lehetőség- mondta Piton hidegen.
Loreen megrettent, majd benézett a cellába. Bent Bellatrix ült a cella közepén egy rövid ujjú ruhában, fekete haja kócosan omlott a vállára, szemei élettelenül néztek a semmibe és lélegzetét lehetett csupán hallani mást nem. Olyan szánalomra méltóan nézett ki, úgyhogy Loreen mást nem is értett iránta csak szánalmat.
- Mire vársz?- kérdezte Perselus.
- Nem tehetem- suttogta – Nem bírnám megtenni.
- Látod nem vagy, te gyilkos. Tudtam én, hogy soha nem tudtad volna megölni.
- Így nem is tenném meg.
- Lehet, hogy más helyzetben sem.
- Ennyire ismersz?
- Végül is sokáig barátok voltunk.
- A legjobbak- mondta Loreen- De most már menjünk innen.
Majd Loreen belekarolt Perselusba és elhagyták az Azkaban vastag falait, amik megannyi sötét mágust tartottak fogva. Bellatrix a cellában még mindig maga elé meredve ült, de karján még mindig látszott a sötét jegy.
Jó és rossz küzdelme örök, mint maga az idő. Egymást kergetve harcol a fény és az árny, s ez soha nem ér véget, míg világ a világ.