...

Odakint, már régen ráborította Londonra fekete szárnyait az éjszaka. Csak a hold, a csillagok, és az utcai lámpák pislákoló fénye szolgált fényforrás gyanánt a sötétben bolyongók számára. Hideg északi szél söpört végig a kihalt Grimmauld téren, magával sodorva némi szemetet és egy halom megsárgult falevelet. Mély csönd ereszkedett a környékre, minden apró nesz sokkal erősebben kivehető volt az éjszakában, mint nappal. Egyenletes léptek zaja hallatszott az egyik mellékutca homályából. A nesz visszaverődött a házak faláról, aztán egyre közelebbi lett a hang. Egy alak sötét sziluettje rajzolódott ki, ahogy elsuhant egy-egy lámpa álmos fénye alatt. A léptei egyre lassabbak lettek, majd elhaltak a kísértetiesnek ható csendben. A fekete köpenyes alak kotorászni kezdett a zsebében és egy pergamen cetlit húzott elő belőle. Széthajtotta, tanulmányozni kezdte az írást, majd elővette a pálcáját és a pergamen másodperceken belül semmivé foszlott. Aztán újra elindult. Keresztülhaladt a közeli park sötétbe burkolózó, öreg fái között, amik fenyegetően hajladoztak az esti szélben. Ősz révén a levegő egyre hidegebb és élesebb lett. Az éjjeli utazó ezt nagyon is érezte, fázósan összehúzta magán az utazóköpenyt és tántorítatlanul lépdelt tovább a kihalt parkban.
Kiérve onnan, átvágott a téren, majd megállt a 11-es és a 13-as ház előtt futó járdán. Az alak elővette a pálcáját és a lámpákra mutatott vele, amik egyre halványabb fényben világították meg a házakat. Az utazó valamit mormolni kezdett, ezek után furcsa dolog történt, a két ház között a semmiből egy rozsdás kapu, egy meglehetősen piszkos, sötét homlokzat és ablakok tűntek fel. Természetesen az avatatlan szemek, ebből a semmit nem vettek észre és a csendből ítélve nem is érzékelték a változást. A hatalmas építmény teljesen lakatlannak tűnt, de a köpenyes alak magabiztos lépekkel felment az ódon képcsőn. Nyilván ő mást is tudott a kívülállókkal ellentétben. Az ajtón, nem lehetett sem kulcslyukat, sem levélnyílást felfedezni, csupán egy ezüstösen csillogó valamit. Közelebb érve a bejárathoz, az idegen rákoppintott a pálcájával az ezüst kígyót mintázó kopogtatóra. Kattanás hangzott, majd az ajtó halkan kitárult.
Bent sötét volt, a köpenyes alak elindult befelé. Hiába próbált halk és óvatos lenni, a hosszú molyrágta függöny hírtelen magától szétnyílt. Mrs Black mit sem vesztett hangjából az évek hosszú sora alatt, irtózatos hangerővel, szörnyű ordításba kezdett. Természetesen az éjszakai vendég erre a legkevésbé sem számított. Lábdobogás hallatszott az emeletről. Az álmából ébresztett társaság a fáradtság jelei nélkül még egy menekülő nyulat is megszégyenítő sebességgel, azonnal az előszobában termettek. Harry és Ron rögtön nekiestek a molyette bársonyfüggönynek, és egy erőteljes rántással, behúzták azt. Mrs Black hangja halkulni kezdett, és a társaság fellélegezve élvezhette a csendet. Majd Leslie elkiáltotta magát, amint meglátta, a már utazó köpenye nélküli, vendéget.
- Mama!
- Loreen néni!- kiáltotta Draco.
- Szervusztok drágáim- nevetett rájuk Loreen.
- Loreen!- futott le a lépcsőn Narcissa és átölelte rég nem látott sógornőjét.
Loreen természetesen viszonozta a gesztust.
- Annyira örülök neked Narcissa- mondta mosolyogva- Már olyan régen nem láttuk egymást.
- Igen, de most már végre újra sikerült találkoznunk.
- Loreen Malfoy, hát hol késtél eddig?- szólt mosolyogva Lupin.
- Remus!- kiáltott fel Loreen.
- Hát hogy van a hollóhátasok gyöngye?- mondta Lupin kibontakozva az ölelésből
- Köszönöm nagyon jól- mosolygott.
- Elnézést, hogy megzavarom ezt a csevelyt- szólt fagyosan Piton- De lenne valaki, aki szeretne beszélni önnel - és itt jelentőségteljesen nézett Loreenra.
- Ugyan Perselus semmi szükség a túlzott udvariasságra, nyugodtan tegezz, mint régen.
A professzor bólintott, majd elindulta pince felé. Loreen jelentőségteljesen ránézett Lupinra.
- Semmit nem változott- mondta, majd elindult ő is a pince felé.
Leslie megrökönyödve nézett maga elé. Vajon mi köze lehet az ő anyjának Remus Lupinhoz és Perselus Pitonhoz? Majd megvonta a vállát és a konyha felé vette az irányt.
Hermione álmosan vánszorgott le a lépcsőn Ginny társaságában, majd kedveséhez indult és halkan megkérdezte:
- Mi ez a csődület ilyenkor?
- Loreen néni megérkezett- mondta Draco és átölelte- Miért nem alszol?
- Szerinted ekkora hangzavarban lehet?
- Igaz.
- Szóltatok már Tristennek?
- Még nem volt rá idő.
- Akkor én szólok neki. Jane és ő nem hagyják magára a kis Emilyt egy percre sem.
- Még mindig sokkos állapotban van?- kérdezte Draco.
Hermione bólintott.
- Sajnos igen, de már csak idő kérdése, hogy magához térjen.
- Már ideje lesz, mert szükségünk van Janere és Tristenre a bevetéseken - mondta Draco halkan.
- Tudom- szólt Hermione és lehajtott a fejét Draco vállára- Olyan keveset látlak a bevetések miatt, már ideje lenne, ha vége lenne a harcnak- a lány apró csókot lehelt kedvese ajkára, majd elindult felfele a lépcsőn.

Loreen sebes léptekkel próbálta utolérni Pitont, aki már régen lent volt a pinceajtónál és érzelemmentes arccal várta őt.
- Lassú vagy, mint mindig- mondta a professzor- Ezért kaptak el állandóan.
- Te sem változtál, pont úgy viselkedsz, mint gyerekkorunkban. Volt már valaha olyan, hogy kedves is voltál valakihez?
- Ha kutatsz az emlékeid között, akkor megtalálod a válasz.
- Már értem mire célzol - mondta Loreen és egy kicsit elpirult.
Hirtelen megrohanták az emlékek, az eltűnt fiatalságából, amikre egyrészt kellemes is volt visszaemlékeznie, más részt, pedig inkább elfelejtette volna. Észre sem vette, de gépiesen követte Pitont és nem sokkal később már a pincébe, ahol egy nagy meglepetés várta.
- Lor te mit keresel itt?- kérdezte Lucius meglepetten.
- Többek közt téged bátyus- mondta Loreen.
Egy pillanatig csak nézték egymást, majd Lucius felállt és odament húgához. Jeges szürke szemei egyszer csak megteltek rég elfojtott érzelmekkel, már nem törődött a régi ellentétekkel, az ostoba hibával, amit elkövetett. Eljött az ideje, hogy változtasson. Magához ölelte a testvérét, majd megszólalt:
- Lor sajnálom, én nem akartam… Bocsáss meg kérlek.
Loreen mereven nézett bátyjára, majd ajkai mosolyra húzódtak.
- Ez csak természetes, hogy megbocsátok neked. Hisz én tudom a legjobban, milyen ember is vagy igazából. Tudom, hogy a „család” tehet róla, hogy milyen lettél, de most végre szabad vagy.
- Annyira sajnálom - mondta tovább Lucius- Tehettem volna ellene valamit, de túl gyáva voltam hozzá.
- Máshoz viszont túlontúl bátor.
- Nem lett volna szabad…
- Már nem érdemes a múlton rágódni Lucius, most a legfontosabb, hogy véget vessünk ennek az értelmetlen harcnak.
Lucius bólintott, majd intett a húgának hogy foglaljon helyet Piton mellett.
- Van még valami, amiről tudnod kell- szólat meg Lucius.
- És mi lenne az?- kérdezte Loreen.
- Tudom ki volt, aki megölte a férjedet.
- Csak azt ne mondd, hogy …
- Nem én voltam- mondta, kitalálva testvére gondolatait.
- Ki volt az?

Hermione csendesen lépkedett, nehogy felzavarja az alvókat. A harmadik ajtónál megállt és halkan bekopogott, majd benyitott a szobába. Bent a szőnyegen Tristen, Jane és Emily Garner éppen játszottak. Mione meglepődve nézte a hármast és elmosolyodott. A kislány megfordult és ránézett.
- Szia- köszönt a kislány- Te ki vagy?- kérdezte érdeklődve.
- Szia és Hermione Granger vagyok.
- Én Emily vagyok.
Jane intett Hermionénak, hogy menjenek arrébb egy kicsit.
- Mi van a kislánnyal?
- Teljesen jól van, semmi baja - mondta Jane, de tele volt aggódással a szeme- De nem emlékszik semmire, vagyis inkább nem akar emlékezni semmire. Csak a nevére, de ezen kívül ...
- Vissza fog térni az emlékezte?- kérdezte Hermione.
- Nem vagyok benne biztos… Azt hiszi, hogy Tristen az apukája és én az anyukája vagyok.
Hermione nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon és egy kis kuncogást is megengedett magának.
- Ez nem olyan vicces- korholta egy halvány mosollyal és némi pírral Jane.
- Ne haragudj. Mit fogtok csinálni?
- Egyelőre nem mondunk neki semmit. Jobb lesz neki így, mert különben összeomlana és még nincs felkészülve az igazságra.
- Igaz és még nagyon kicsi, hogy ezt megértse.
- Amúgy mi volt ez a nagy ricsaj odalent.
- Loreen megérkezett. Tulajdonképpen, ezért jöttem fel hozzátok, hogy szóljak.
- Nem is tudtam, hogy anya ma jön - szólt oda beszélgetőknek Tristen- Gyere csak Em bemutatlak valakinek - azzal felkapta a csillogó barnaszemű kislányt és elindult vele a földszintre.
- Na ebből mi lesz?- tette fel a kérdést Jane.
Aztán mind a ketten követték a földszintre, a boldogságtól szárnyaló Tristent és a kacagó lánykát. Jane- bár nem vallotta volna be- nagyon meglepte Tristen viselkedése, és nagyon meghatotta, ahogy látta őket önfeledten játszani. Nem ismert eddig egyetlen férfit sem, aki ennyire ragaszkodott volna egy gyermekhez. Ráadásul nem is a sajátja. Eszébe jutott saját apja, aki egyáltalán nem rendelkezett semmiféle apai érzettel. Összeszorult a szíve, de próbált úrrá lenni érzésein és a régi emlékeket minél mélyebbre akarta elásni, nem engedve szabad utat nekik.
Mikor leértek a nappaliba, a táraság egy része, amelyik nem tudott már visszaaludni, csendes beszélgetésbe elegyedett egymással. Loreen, Narcissa, Lupin, Draco és Leslie élénken társalogtak. Bár Piton is a helyszínen tartózkodott, mégsem kapcsolódott be az érdekfeszítő csevelybe, hanem inkább egy kényelmes karosszékbe helyezkedve, a Reggeli Próféta tegnapi számát böngészte. De természetesen fél füllel és fél szemmel a táraságot is figyelte. Tristen, mikor észrevette anyját, letette a kislányt, majd fülébe súgta:
- Menj oda és adj egy puszit a nagyinak - mondta mosolyogva és Loreenra mutatott.
A kislánynak nem kellett mondani egyből, Loreenhoz szaladt.
- Nagyi- mondta mosolyogva és megölelte a meglepett hölgyet.
- Szervusz csillagom- mondta ösztönösen a nagymama, majd észbekapott- De Tristen…
- Majd később elmondom- szólt a fiú.
A többiek csak nevettek a jeleneten, még Piton professzor is megengedett magának egy mosolyt, ami egy igazi ritkaságnak számított. A meglepett Loreen zavarában azt sem tudta mit csináljon, de Emily már az ölébe is telepedett. Narcissa nevetve figyelte sógornőjét.
- Szerintem, most lenne itt az ideje, hogy beszéljünk- szólt Loreen.
- Rendben- mondta Tristen és felkapta a kislányt – Em most a papának beszélnie kell a nagyival, addig te maradj itt Leslie bácsikáddal, Draco bácsival, Remus bácsival és Perselus bácsival. Azonnal jövök.
A professzor szeretett volna meglógni a pesztraság elől, ám Emilynek más tervei voltak „Perselus bácsival”. Rögtön odament hozzá és érdeklődve figyelte. A kislány, a többieknek érhetetlen módon, valahogy érdekesnek találta a nagyra nőtt denevért. A professzor letette az újságot és a gyerekre nézett, aki angyali szemekkel fürkészte tovább. A kicsi kinyújtotta apró kezecskéit a feketetaláros férfi felé. Jelezve, hogy szeretné, ha Perselus bácsi az ölébe venné.
- Mire vársz Perselus?- kérdezte nem titkolt mosollyal Lupin- Csak nem azt akarod mondani, hogy megijedt a bájitalok mestere egy aranyos kislánytól?
- Ugyan Perselus- szólat meg Narcissa- Ne vágj már ilyen komor képet!
- Dehogy ijedtem meg- mondta Piton hűvösen, majd sóhajtott egy nagyot és ölébe vette az apróságot.
Draco és Leslie elfojtott kuncogással figyelte a történteket, nem is beszélve Hermionéról, aki a nappali ajtajából nézte őket. Aztán végül a nappali egyre üresebb lett, végül Perselus bácsi azt vette észre, hogy egyedül maradt és barna hajú kislánnyal, aki angyali mosollyal fürkészte a mogorva arcát.

Kint a konyhában Loreen, Jane és Tristen, éppen az eddig fejleményeket tárgyalták meg.
- … és azt hiszi, hogy Jane és én vagyunk a szülei - fejezte be a mondanivalóját Tristen
- Ez borzalmas- mondta Loreen- szegény kislány és nem emlékszik semmire?
- Csak a nevére, semmi másra. De még nem mondhatjuk el neki, mi történt.
- Ez csak természetes- bólintott Loreen- Kockázatos lenne. És mind a ketten hajlandóak vagytok játszani?
- Igen- hangzott az egyhangú válasz.
- Akkor rendben van minden és rám is számíthattok.
- Köszönöm anya- mondta a fiú és puszit nyomott Loreen arcára.
Pár perccel később Lupin jött be a konyhába.
- Ezt meg kell néznetek - mondta nevetve.
Így hát visszavonultak a nappaliba, ahol a mindenki által érzéketlennek hitt, mogorva professzor önfeledten játszott a barna hajú, csillogó barnaszemű lánykával, aki nevetve kergette a buborékokat, amiket Piton varázsolt neki.
- Na nem is olyan mogorva ember, mint amilyennek látszik- szólt oda Jane Tristennek.
- Mondasz valamit- mosolyodott el.
- Szerinted jó ötlet lenne Perselus bácsit is bevonni a játékba?
- Megölne minket, de nem lenne éppen rossz ötlet bevonni a játékba. Perselus Piton, mint nagypapa…- a két fiatal halk kuncogásba kezdett.
Természetesen ez a jelenséget egyik lakó sem tudta kihagyni, mert az önfeledten játszó Perselus bácsi, nem volt egy mindennapi látvány. Bár percekkel ezelőtt, még üres volt a nappali, de most egyre másra szállingóztak az emeletről a kíváncsiskodók és a hitetlenek. A professzor ebből természetesen nem vett észre semmi, mert minden figyelmét lekötötte az aprócska lány szórakoztatása. Emily megölelte Perselust, akinek a csöppnyi gyermek rögtön meglágyított a szívét, amiről még ő maga is azt hitte, hogy kemény, fagyos és jéghideg. Ám amikor észrevette a nézőközönséget, nem tudta mit tegyen hirtelen, de a zavartság nem tükröződött az arcán. Felállt a szőnyegről, megigazított a talárját és a gyerekre nézett.
- Most már ideje lenne, ha aludnál is egy kicsit - mondta lágyan.
- Igaza van a nagypapinak - mondta Tristen teljesen komoly hangon, na ekkor vágott nagyon ijedt képet Perselus Piton, talán életében először. A szemtelen fiú még hátba is vágta az újdonsült nagypapát.
- Gyere Em elmegyünk aludni - mondta Jane, majd felkapta a kislányt és Tristennel együtt gyorsan elhagyták a társaságot.
Egy percig néma csönd volt, senki sem mert megszólalni. Majd hirtelen kitört egyfajta nevetéshullám. Perselus sem maradt, ki a nevetők sorából, sőt ő volt a leghangosabb.
- Még hogy én nagypapa?- nevetett tovább- Lor én kinyírom a fiadat.
- Azt merd megpróbálni. Látom végre elővetted a régi éned is, csak tudnám, hol rejtegetted eddig. Ha hiszed, ha nem emlékszem a régi énedre.
- Professzor, had gratuláljak - szakította félbe a társalgást Harry és megrázta a kezét.
- Potter jobb lenne, ha nem lenne ennyire szemtelen - mondta Perselus és felvette a régi érzelemmentes ábrázatát.
- Most pont úgy néz, mint amikor pontokat von le a Griffendéltől - mondta Ron.
- Most már elég legyen, viselkedjenek úgy, mint a felnőttek- mondta Piton megrovóan- Elnézést, de nekem most dolgom van.
Többiek már csak a fekete talár suhogását hallották, de még jó ideig nem tudtak napirendre térni az eset felett.

Eljött a pirkadat. A nap rózsaszínre festette az ég alját. Jane az egyik erkélyről nézte a napfelkeltét. Tele volt elfojtott érzésekkel, amik szorították a torkát, de makacssága nem engedte ki őket. Másra akart figyelni. Hideg volt a levegő, de rajta nem volt kabát csak egy vékony talár, amit próbált magán összehúzni, hogy ne fázzon. Végül feladta a küzdelmet és nem foglalkozott azzal a ténnyel, hogy fázik. Nagyon sóhajtott és figyelte a lehulló leveleket, amiket a kósza szél görgetett maga előtt. Ahányszor egy erősebb szélroham belekapott a tálárjába, annál jobban érezte a bizsergést a bőrén. Egyre gyengült, érzete, nem bírja tovább. Könnyek vegyültek a szembe, majd lassan lefolytak az arcán.
Tristen éppen az erkélyajtó mellett ment el, amikor meglátta Janet. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Nem volt képes tovább sétálni, és napirendre térni a fölött, amit az imént látott. Egy darabig csak nézte a felkelő nap fényében fürdőző lányt, akinek a szél játszott hosszú, kibontott, mélyvörös hajával. Jane háttal állt neki, így nem látta az arcát. Tristen lábai maguktól elindultak, és már ott is találta magát a lány mellett, aki próbálta elrejteni a könnyeit.
- Miért állsz idekint a hidegben, ráadásul egyedül?- kérdezte lágyan Tristen.
- Csak meg akartam nézni a napfelkeltét- mondta a lány mély szomorúsággal a hangjában.
- Másról van szó szerintem.
- Mégis miről?
- Te soha nem szoktál csak azért kimenni a szabadba, hogy megnézz egy természeti jelenséget, hacsak nem vagy szomorú.
- Ennyire jól ismersz?
- Nem mondhatnám, hogy igen, mert akkor hazudnék. Inkább azt mondanám, hogy néhány dologgal kapcsolatban kiismertelek.
- Értem- hatotta le a fejét a lány.
- Elmondod mi a baj?- próbálkozott óvatosan a fiú.
- Csak emlékek, amikre nem akarok emlékezni, de nem tudok szabadulni tőlük - mondta Jane.
- És minél jobban el akarod felejteni, annál többször kínoznak, és mindig az lesz a vége, hogyha ezt másképp csináltad volna, nem történt volna meg valami.
- Igen valahogy így van.
- Én is sokszor éreztem ezt… Amikor utoljára láttam apámat, ha akkor nem mondom neki, hogy menjen el, ma is élne, de sajnos rosszul döntöttem.
- Nem a te hibád. Lehet, hogy akkor sem maradt volna ott, ha azt mondod neki, maradjon -érvelt a lány.
- Lehet, hogy igazad van… De most már, te is elmondhatnád mi bánt.
- Én is az apámról gondolkodok, főleg most, hogy Emily itt van. Észembe jutott, mennyire szerettem volna, ha az én apám is így játszott volna velem, és így szeretett volna, mint ahogy te őt… Az apám engem soha nem szeretett…
- Ne mondj ilyet, a maga módján biztos…
- Nem – rázta meg a fejét a lány és már nem érdekelte, hogy Tristen látja a könnyeit- Soha nem érdekelte, hogy vagyok, vagy egyáltalán létezem-e. Az sem érdekelte, hogy anya 11 éves koromban meghalt. Nem akart magához venni, és otthagyott anya húgánál, aki egyébként nagyon szeretek és olyan nekem, mint a második anyám…
- Apáddal mi történt?
- Megölték a halálfalók. Azóta egyedül vagyok.
- Ugyan ne mondj már ilyet, hiszen hányan szeretünk téged? Na és most fejezed be ezt a szomorkodást és legyél vidám, ahogy mindig is. Mosolyogj!
Jane ránézett Tristenre és halványan elmosolyodott. A fiú letörölte a lány könnyeit. Jane átölelte a fiú és erősen magához szorította. Tristen karjaiban végre biztonságban érezte magát és a régi sebek már nem sajogtak úgy, mint percekkel ezelőtt.
- Nem is tudom, mit kezdenék nélküled - mondta könnyes szemmel, de már egy cseppet sem szomorúan.
Majd végül elengedte a fiút, és egymás szemébe néztek. Valami teljesen megváltozott, mindkettőjükben egy érzés, aminek nem lehet parancsolni, hatalmába kerítette őket. És ott a felkelő nap fényében Tristen és Jane ajkai egy szenvedélyes csókban egyesültek.

Perselus bácsi jóvoltából, a Black kúria lakói, nagyon derűs hangulatba kerültek és ezt semmi nem halványított el. Főleg akkor voltak igazán jókedvűek, amikor a kis Emily és nagypapa, no meg a nagymama, éppen játszottak kint a kertben. Ha az ottaniak nem látják a saját szemükkel, hogy a rusnya denevér, egy lágyszívű fiatal nagypapává változik, biztos nagyon nevetnek egy ilyen képtelen viccen. Harry és Ron az szabadidejük nagy részét Piton professzor szekálásával töltötték, ami egyfajta bosszú volt részükről.
Hermione és Draco mindig kuncogott, ha meglátták Pitont kézen fogva Emilyvel.
- Néha nem hiszem el, hogy ez igaz- mondta Draco.
- Jobb ha elhiszed édes, mert ezt a saját szemeddel látod.
- Mond csak drágám mi ez hatalmas könyv nálad?
- Éppen nevet keresek a babának.
- Aha, és már találtál valamit, ami jól passzol a Malfoyhoz?
- Még nem.
- Mit szolnál a Sophie -hoz?
- Miből gondolod, hogy lány lesz?
- Megérzés.
- És mit érzel még?
- Azt hogy szeretlek - mondta Draco és megcsókolta- De van egy olyan dolog, amire gondolok.
- Mi lenne az?
- Hát… mi lenne, ha most rögtön hozzám jönnél feleségül?
- Egyszer már igent mondtam, de erre a kérdésre, nem tudom, mit mondjak- mosolyodott el Hermione - Még a szüleimnek sem szóltam. Nem is tudom, mit szólnának, ha odaállnék eléjük, és rájuk zúdítanék mindent.
- Meglepődnének, de csak nem haragudnának, hiszen egy ilyen jó képű férjet, mint én, nem sokat találnál.
- Ja édes nem vagy te egy cseppet eltelve magadtól?
- Szívecském, hát hova gondolsz, én vagyok a megtestesült szerénység.
- Miért is akartam én hozzád menni?- kérdezte elgondolkozva Hermione.
- Talán, mert nem tudsz nélkülem élni?- morfondírozott Draco.
- Többek közt- mondta a lány és megcsókolta.
- Akkor hozzám jössz most azonnal?
- De hát még ruhám sincs, egy esküvőre fel kéne készülni, nem gondolod?
- Nem érdekel a ruhád, téged veszlek el, és nem számít miben vagy. Az esküvőt, meg csak szűk családi körben ünnepeljük…
- A pincében.
- Ugye csak viccelsz?
- Szeretném, ha apád is ott lenne - mondta határozottam Hermione.
- Biztos vagy benne? Nekem nem lenne ellene semmi kifogásom, mert az utóbbi időben végre jobb lett a kapcsolatunk és a sötét jegye is eltűnt…
- Igen biztos vagyok benne, mióta beszélgetünk…
- Álljunk meg egy percre, te mióta beszélgetsz az apámmal?
- Egy ideje.
- És nekem miért nem szóltál?- nézett rá szemrehányóan Draco.
- Ne haragudj, de nem akartalak ezzel is terhelni, mostanában a bevetések és az a szörnyű gyilkosság…
- Hermione…- megcsóválta a fejét, majd sóhajtott egyet- Nem haragszom… Akkor mikor lesz az esküvő?
- Ne aggódj drágám- szólt Narcissa, aki éppen akkor lépett be a nappaliba- Holnap délutánra minden készen lesz.
- Rendben- mondta Hermione.
- Még meggondolhatod magad- szólt Harry, aki éppen akkor jött ki a konyhából Ashleyvel az oldalán.
- Harry- lökte oldalba a felesége- Hogy mondhatsz ilyet?
- Dehogy gondolom meg magam- szólt Hermione.
- Te tudod – vonta meg a vállát Harry.

Abból a holnapból, nagyon hamar ma lett. Hermione, mint minden menyasszony nagyon ideges volt, de természetesen nem amiatt, hogy Draco netalántán otthagyja. Aidrian és Leslie, felajánlották a segítségüket, hogy a vőlegényt lekötözik. Hermione természetesen, csak megcsóválta a fejét, de biztosan tudta, ahogy a fiúkat ismeri, holt biztos, hogy Draco nem ússza meg kötelek nélkül a mai napot.
Narcissa segítségével, nagyon szép menyasszonyi talárt sikerült összevarázsolniuk, mindössze pár perc alatt és a leendő anyós néhány jó tanáccsal is ellátta Hermionét. Már azt hitték, hogy soha nem érkezik el az öt óra. De az idő nem lehet megállítni. Így Hermione egyszer csak azt vette észre, hogy fel van öltözve és a ház összes nő nemű tagja körülötte sündörög. És akkor észébe jutott az anyukája és az apukája, akik most nem lehetnek itt vele. Összeszorult a szíve, de nem akart sírni. Bűntudatot érzett, amiért nem szólt neki, de úgy sem tehette, mivel messze voltak és veszélyes időkben, nem célszerű ilyen hosszú útra elküldeni egy baglyot.
- Valami baj van Hermione?- kérdezte Ginny.
- Nem semmi, akkor azt hiszem készen vagyok.
- Induljunk- adta ki a parancsot Loreen.
A mosolygó táraság, elindult a földszint felé, ahol már Lucius várta a menyasszonyt. Dumbledore beleegyezett, hogy Lucius is részt vegyen az esküvőn, és ő kíséri Hermionét az oltárhoz.
- Kész vagy?- kérdezte az ifjú arától.
- Igen- bólintott Hermione.
Belekarolt apósába, és elindultak a kert felé vezető úton. Mintha tavasz lett volna, virágszirmokat fújt a szél, és a megbűvölt kertben nem lehetett észrevenni az ősz jelenlétét. A hidegnek nyoma sem volt, hanem kellemes meleg ölelte körül őket. Hermione teljesen elvarázsolt állapotba került. Úgy érezte, mintha egyfajta álomvilágba csöppent volna és a boldogságtól szinte a felhőkön lépkedett volna. A kert közepére egy virágokkal díszített lugast állítottak, ahol Draco, a koszorúslányok, és a vőfélyek álltak. A szél vidáman játszott a virágszirmokkal, amiket a kis Emily szórt szét a menyasszony előtt. Két sorban állítottak fel székeket, ahonnan mosolyogva nézték a Hermionét és Luciust. Mikor Draco meglátta kedvesét, megbabonázta a látvány. Egy igazi angyalt látott felé közeledni, hófehér talárban. El sem akarta hinni, hogy ez a gyönyörű nő perceken belül a felesége lesz, és örökre összefonódik az életük. Hermione mikor ránézett Dracora, szíve majdnem kiugrott a helyéből. Leendő férje teljesen nyugodta állt rá várva, egy fekete talárban, tejföl szőke haját a szél kicsit a homlokába fújta, arcán egy boldog mosoly jelent meg és szürke szeme olyan fényesen csillogott, hogy megbabonázta vele kedvesét. Hermione hátán végigfutott a jóleső bizsergés és kimondhatatlan boldogságot érzett a szívében. Lucius mosolyogva nézte a két gyereket, majd helyet foglalt felesége mellett és megfogta a kezét. Hermione és Draco egymás szemébe néztek, minden megszűnt körülöttük, csak ők ketten léteztek. Csak fél füllel hallgatták az anyakönyvezető szavait, de az „igen”-t mindketten határozottan és örökre szólóan mondták ki. És az első hitvesi csók felejthetetlenül belevésődött az emlékezetükbe. Felhőtlen boldogság szállt rájuk és az összes megjelent vendégre. Olyannyira, hogy valakinek örült ötlete támadt. Leslie kilépett a vőfélyek sorából, kézen fogta Ginnyt és megszólat:
- Ha már így összegyűltünk, mit szólnának még egy esküvőhöz?
A násznépnek semmi kifogása nem volt egy újabb esküvő ellen. Bár Ron már rögtön ugrott volna, hogy megakadályozza a frigyet, de Fred és George visszafogták. Bill pedig megrovóan nézett öccsére. Percy éppen szónokolni kezdett volna, de Charlie megelőzte:
- Hagyd őket békén! Ginnynek is kijár a boldogság.
- Ez így van - toldották meg az ikrek.
Ron morgott, még pár keresetlen szót, de arra mát senki sem figyelt, csak felesége. Nyssa dühös pillantását látva, Ron visszafogta magát, és inkább a család többi tagját fürkészte. Mrs Weasley éppen a könnyeit törölgette, Mr Weasley sugárzott az örömtől. Loreen megfogta a mellette ülő Perselus kezét és összemosolyogtak, bár a közelében ülő Harrynek ez a mosoly elég bizarrnak tűnt, de most már elmondhatta, hogy Piton professzorral kapcsolatban a jövőben nem fog meglepődni semmin. Így hát jobbnak látta, ha nem is figyel rá, hanem az oltár előtt állókat figyeli. A legboldogabbak Ginny és Leslie voltak, akik pár percen belül férj és feleség lettek.
- Szeretne valaki még házasodni? – hangzott az anyakönyvvezető kérdése.
Tristennek is valami szöget ütött a fejében és Janere nézett, aki teljesen elpirult, bár ez nem volt rá jellemző. A fiú rákacsintott a lányra, és huncutul elmosolyodott. Jane gyomra görcsbe rándult, ahogy az igéző barna szempárba tekintett, zavarában kisimított egy hajtincset az arcából. Alig eszmélt fel, a következő pillanatban már Tristen kezét fogta. Felnézett a sötétbarna hajú fiúra és elmosolyodott.
- Jane hozzám jössz feleségül?- kérdezte dobogó szívvel Tristen, akinek fogalma sem volt arról, hogy mit tesz, de azt biztosan tudta, nem fogja megbánni ezt a döntését.
Jane szíve nagyot dobbant és valami mérhetetlen nagy boldogság öntötte el. Ő sem volt teljesen magánál, de a válasza már megvolt.
- Igen- mondta.
- Akkor meg van a következő páros - nevetette el magát Lupin.
A kedves egybegyűltek már nem bírták türtőztetni magukat, kitört belőlük egyfajta örömmámor és el sem akarták hinni, hogy hirtelen három esküvőnek lettek tanúi, sőt ebből kettő teljesen váratlanul történt. Harry oldalba bökte a mellette ülő Perselust.
- Mondja csak professzor, maga nem akart nősülni?
- Potter ha nem hagyja abba a szemtelenkedést…
- Tudom 50 pont a Griffendéltől és egy heti büntetőmunka - mondta és elfordult a fejét csóváló felesége felé.
Loreen kuncogni kezdett, Piton professzor mellett, aki rezzenéstelen arccal közelebb húzódott hozzá és a fülébe suttogta.
- Csak azért nem, mert akkor nemet mondtál.
A nő arca teljesen lángba borult, de hamar sikerült úrrá lenni érzelmein, majd egy szó nélkül gyermekeihez sietett, hogy együtt örüljön velük. Perselus a nő után nézett, majd elővillantott egyet, abból a ritka mosolyából.

Másnap hajnaltájt Draco ajtócsapkodásra ébredt. Mellette fekvő Hermione is megmozdult álmában. Draco próbált visszaaludni, ám ez nem sikerült neki. Így jobb dolga nem lévén, a plafont bámulta és repedéseket számolta. De ezt a tevékenységet hamar megunta. Halkan felkelt, majd az ablakhoz lépett. Nyújtózkodva bámult kifelé, amikor is megakadt a szeme egy olyan valamin, aminek nem feltétlenül kellett volna ott lennie. Hitetlenkedve dörzsölgette meg a szemeit, majd újra kinézett. Most már semmi kétsége sem lehetett, mert a kertben egy tame legelészett zavartalanul. Draco összehúzta a szemöldökét és erősen gondolkodni kezdett, bár így sem jött rá vajon mit kereshet egy tame a kertben. Mivel ez nem hagyta nyugodni, elhatározta, hogy utánajár a dolognak. Felvette hát a ruháit és az ajtóhoz lépett. Már éppen nyitotta volna az ajtót, amikor Hermione megmozdult az ágyban és kinyitotta a szemet, majd egyenesen Dracora nézett.
- Hova mész?- kérdezet álmosan.
- Csak megnézem a tamét a kertben és jövök.
Hermione szeméből kipattant az álmosság.
- Várj meg én is jövök- mondta kislányos izgalommal.
- Rendben, de vegyél fel valamit, mert még megfáztok nekem - mondta Draco és kezét Hermione hasára tette.
Felesége elmosolyodott és gyorsan felöltözött. Aztán elindultak kifelé. Draco felismerte a tamét, ugyanaz volt, mint ami egykor őt vitte Isilgarba. Mosolyogva közelebb ment a taméhoz, az pedig, ahogy akkor régen, most is képen nyalta a szőke herceget. Hermione mindezt nevetve nézte, aztán ő is közelebb merészkedett és megsimogatta a pompás állt fejét. A fekete szépég nagyon élvezte a simogatást.
- Te meg kiért jöttél? Talán értem?- kérdezte Draco.
A tame megrázta a fejét. Aztán a házból hamarosan Draco apja lépett ki, komor ábrázattal.
- Értem jött- mondta Lucius, aki fekete köpenyben közeledett feléjük.
- Lady Nessanához kell menned?
- Igen.
- Meddig maradsz ott?- kíváncsiskodott a fia.
- Nem tudom, de ez most nem számít. Vigyázz magadra fiam és a családodra is!
- Ez csak természetes- bólintott Draco.
Draco megölelte apját. Lucius halványan elmosolyodott és Hermionéhoz fordult. Egy atyai csókolt lehelt a lány homlokára, Hermione pedig megölelte.
- Vigyázzatok egymásra!- nyomatékosította a kérését.
Már éppen felült volna a pompás állat hátára, amikor meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Narcissa rohant lélekszakadva hozzá. Nem szólt semmit, csak könnyes szemmel karjait a férjét nyaka köré fonta, majd búcsúzóul megcsókolta.
- Mennem kell - mondta gyengéden Lucius és gyengéden eltolta magától a feleségét. Érzelmek nélküli arckifejezéssel ült fel a tame hátára.
Az állat elegánsan felemelkedett és elhagyta a Black kúriát. Mikor már senki sem látta őket, Lucius utoljára visszanézett, majd előre a célja felé.
Draco, Hermione és Narcissa sokáig fürkészték az égboltot, de a taménak és az utasának az alakja régen eltűnt. Észak felől sötét viharfelhőket hozott a szél és perceken belül egyre hidegebb és hidegebb lett. Hermione szorosan Dracohoz bújt és azon tűnődött: Vajon hova ment Lucius és látja-e még valaha? A távolból menydörgés hallatszott, sejtetve, hogy hamarosan vihar lesz. Draco magához húzta feleségét, majd bementek a házba. Narcissa még sokáig kint volt az eget figyelve, bár nagyon jól tudta, hogy Lucius egyhamar nem fog visszatérni. Aztán fázósan összehúzta magán a köntösét, és visszasétál. A kertben egy szélroham söpört végig, felkapva és odébb szállítva néhány levelet, amitől a fákat szabadította meg. Aztán az ég egyre sötétebb lett, az acélszürke fellegek egyre jobban betakarták az égboltot. És lassan elkezdett esni az eső.