...

Ezen a reggelen Draco nyugtalanul ébredt. Milliónyi dolog kavargott a fejében és nem tudott rendet tenni gondolatai és érzési között. Minden hihetetlenül gyorsan történt. Újra Londonba került, megtudta, hogy apa lesz, és még a szülei is megjelentek. Ez több volt, mint egy egyszerű véletlen, és túl soknak érezte mindezt egyszerre. De mit lehet tenni az élet, néha megmagyarázhatatlan dolgokat hoz magával, és a legkevésbé sem kiszámítható. Dracot nem csupán ezek a gondok nyugtalanították, hanem a hamarosan kitörő háború is. Nem saját maga miatt aggódott, hanem a szeretteit féltette. Már órák óta a plafont kémlelte, de semmivel sem tudta kiverni a fejéből a kínzó álomképeket, amik nem hagytak neki nyugalmat, és nem szabadulhatott tőlük egy percre sem. Az álom lényegében Hermione háláláról szólt, ami megrémítette őt. Draco féltette, főleg most, hogy hamarosan első gyermeküknek ad majd életet. De próbált megnyugodni, és abban a hitben ringatni magát, hogy nem lesz semmi baj, szép és jó lesz minden. Bár ilyet háború előtt, hiába mondott vagy gondolt, mert egy ütközettől sem lesz semmi inkább csak rosszabb. Kétség kívül más megoldást úgysem választhattak a béke kivívására, mert a sötét oldal mindenre hajlandó lett volna, csak egyezményt kötni nem.
„Olyan békésen alszik”- fordult a lány felé és elmosolyodott. Mindig ilyen békésnek akarta látni kedvesét, a legkisebb szomorúság jele nélkül. Majd gondolt egyet, felkelt, felötözött és csendben kisurrant a szobából. Úgy gondolta, most a legjobb, amit tehet az az, hogy kiszellőzteti a fejét és megpróbál nem gondolni semmire. Vagyis inkább csak Hermionéra és a születendő kicsire.

Nyolc óra tájt Hermione mozgolódni kezdett, majd kinyitotta szemét. Az oldalra fordult, de kedvesét már nem találta maga mellett. Hirtelen valami rossz érzés kerítette a hatalmába, de gyorsan elhessegette. Nyújtózott egyet, majd öltözködni kezdett, azután elindult reggelizni. A konyhában Ashleyn -Harry feleségén- kívül senkit sem talált. Ashley szomorúan meredt maga elé, de amikor Hermione belépett, a boldogság álarcát öltötte magára. Hermione rögtön észrevette, hogy az öröm csak tettetés. Bár nem ismerte olyan jól Ashleyt, de sejtette, mi is fájhat neki olyan nagyon. Már lassan két éve voltak házasok Harryvel, de még nem születte kisbabájuk. Most pedig, hogy több gyermek érkezését is bejelentették, egyre nagyobb szomorúság kerítette a hatalmába, de nem csak ez volt az egyetlen dolog, ami érzett. Mérhetetlen nagy féltékenység, ami miatt gyűlölte saját magát, de nem tehetett ellene semmit. Igazságtalannak érzete az életet. Próbálta mindezt a boldogság maszkja mögé rejteni több-kevesebb sikerrel.
- Jó reggelt!- köszönt Hermione.
- Neked is - mosolyodott el halványan a lány- Kérsz valamit enni?
- Köszönöm nem.
Ashley felállt és egy tálcát vett a kezébe.
- Azt hova viszed?- kíváncsiskodott Hermione.
- Mr Malfoynak.
Hermione gondolt egyet, majd így szólt:
- Bevihetem én neki?
- Végül is mért ne.
A lány mosolyogva elvette a tálcát, majd elindult a pince felé. Vigyáznia kellett, mert a lépcső elég csúszós volt, és a megvilágítás sem volt éppen tökéletes. Az ajtónál álló örök egyetlen szó nélkül utat engedtek neki. Bent néhány gyertya lángja világított csupán. Lucius elmélázva ült az asztalánál, majd amikor Hermione letette a tálcát, felemelte a fejét és a lány szemébe nézett. Rögtön megismerte az egykori griffendélest, bár sokat változott az évek hosszú sora alatt.
- Üdvözlöm Miss Granger a szerény cellámban.
- Jó napot Mr Malfoy! Hogy van?
- A körülményekhez képest azt kell, hogy mondjam csodásan. Hallom sikerült elcsábítania a fiamat- mondta gúnyosan.
- Én inkább fordítva mondanám ezt, de meg kell, hogy jegyezzem közös megegyezéssel lettünk jegyesek.
- Volt mivel kényszerítenie Dracot.
- Nem is tudta, amikor megkérte a kezemet, hogy gyereket várok- vágott vissza Hermione- Tegnap mondtam el neki.
- Akkor a feleségem honnan tudta?- spekulált Lucius.
- Arror nekem fogalmam sincs.
- Üljön le, kérem!
Hermione leült, bár pár pillanattal ezelőtt legszívesebben kiment volna az ajtón. Leendő apósa végigsimította enyhén borostás arcát és elgondolkodó arcot vágott.
- Mióta vannak együtt?- kérdezte némi hallgatás után.
- Egy hónapja.
Lucius valami morgáshoz hasonló hanggal fejezte ki a véleményét és megcsóválta a fejét.
- Nem túl korai még a családalapítás?- kérdezte komoly arccal.
- Draco szerint nem.
- Ezt mindjárt gondoltam. Tudja Draco híres arról, hogy bizonyos kérdésekben hirtelen dönt, és nem mérlegeli alaposan az esetleges következményeket. Néha elveszti a józan eszét. De most én inkább az ön véleményére lennék kíváncsi.
- Az igazat megvallva én egy kicsit korainak tartom - mondta Hermione.
- Legalább az egyikőjüknek van némi sütnivalója- sóhajtott Lucius és előre hajolt- Egy valamit ígérjen meg nekem Miss Granger, ne hagyja, hogy az unokámnak is olyan élete legyen, mint Draconak.
Ezen a ponton Hermione végképp nem tudta, hogy az idősebbik Malfoy ugyanaz a személy-e, aki gátlástalanul gyilkolt és emberek százait kínozta halálra.
- Elismeri az unokáját?- bukott ki önkéntelenül a kérdés a lány száján.
- Lenne más választásom?- tárta szét a karját Lucius, mintha olyan kézenfekvő lenne, amit most állít, és egyezne az összes elvével, ami az eddigi életét meghatározta- Tudja, nem akarom elveszíteni a családom.
Mikor ezeket a szavakat mondta, belenézett annak a nőnek a szembe, akit eddig származása miatt elítélt és megbélyegzett. Életében most volt igazán őszinte egy másik embertársához, aki ráadásul még csak aranyvérű sem volt. A lány megdöbbenve nézte a fáradtan csillogó, őszinte szürke szemeket.
- Lehet, hogy félreismertem Mr Malfoy.
- Nem hinném - mondta halkan- Csupán meglátott valami mást is bennem. Legalább is én erre tudok csak gondolni. Ugyanaz a halálfaló vagyok, aki eddig is.
- De ön is képes lenne megváltozni- érvelt Hermione- Ugyan úgy, ahogy Draco is képes volt rá.
- Igen… Draconak volt hozzá bátorsága, hogy változtasson- szólt fáradtan Lucius.
- Önnek talán nincs?- kérdezte Hermione már sokkal bátrabban.
- Késő már változtatni.
- Sosincs késő.
- Éveken át követtem vakon a családom akaratát és eszméit vittem tovább a „nemes eszméket”, szolgáltam a sötét oldalt, halfaló lettem, megöltem annyi embert, hogy magam sem tudom pontosan mennyit. Köztük, volt bűnös is és ártatlan. Még ha ott is hagynám a halálfalókat, akkor sem lennék szabad, mert ezzel a múlttal helyet béreltem magamnak az Azkabanban- mondta Lucius.
- De azt mondta, hogy csak szolgálta. Akkor ezek szerint már nem?
- Hmm tulajdonképpen sosem szolgáltam szívvel lélekkel a sötét oldalt. Csak egyetlen egy okból, ha már okot keresünk: a hatalom. Más nem fontos és az eszközök sem, amikkel megszerezheti az ember. Ha a Sötét Nagyúr nem adott volna nekem, korlátlan hatalmat és szabad intézkedési jogot, soha nem szolgáltam volna…-tartott egy kis szünetet, majd folytatta- Már belefáradtam a harcba, ami már rég nem az én harcom, hanem egy féregé, aki ráadásul még csak nem is tartozik az aranyvérűek közé. Nem szabadott volna engedni, hogy ekkora hatalmat kapjon.
- Mit fog tenni most? Megvan a lehetőség, hogy elhagyja örökre.
- Lehet, hogy most jött el az ideje. Ha nem is tudok most teljesen elszakadni tőle- itt a karján lévő jegyhez nyúlt önkéntelenül- De nyugodt szívvel keresztbe tehetek neki- mondta cinkos mosollyal.
Hermione felnevetett majd egy bátorító mosolyt küldött Lucius felé, aki gondolkozás nélkül viszonozta a gesztust. Aztán folytatták a beszélgetést, de már egy egészen más témáról. Lucius, még ha nem is vallotta volna be nyíltan, megkedvelte Hermionét, és már kezdte érteni, miért is szereti a fia.

Eközben a mi sárkányunk, azaz Draco éppen a kertben sétálgatott. Unottan és gondterhelten ült le az egyik padra, majd a kezébe temette az arcát. Egyszer csak valaki megérintette a vállát, amitől Draco megrezdült és felemelte a fejét.
- Szervusz fiam- mondta mosolyogva Narcissa.
- Szia anya.
- Korán keltél.
- Te is- mondta Draco.
- Rossz szokás… Valami bánt?
- Tulajdonképpen igen.
- Mondd el!- mondta szelíden Narcissa.
- A háború.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden rendben lesz, és nem történik semmit rossz… Én is nagyon aggódom és féltetek téged, apádat és persze Hermionét is- mondta Narcissa.
- Anya, hogy sikerült tőrbe csalnod apát?- kérdezte érdeklődve Draco, mert inkább el akarta terelni a háborúról a szót.
- Nem volt az olyan nehéz rávenni apádat, hogy mondja el, hová megy. Természetesen nem szabad akaratából árulta el. Perselus pedig volt olyan szíves és segítette ide hozni.
- És hogyan fogod rávenni, hogy térjen jó útra?
- Rájön majd magától is hova tartozik - nevette Narcissa.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos - mondta Draco kételkedően.
- Két választása van. De egyik sem vezet Voldemorthoz.
- És mi az a kettő?
- Vagy harcol a mi oldalunkon vagy irány Azkaban.
- Szerinted csak így megúszhatja a börtönt?- kérdezte Draco.
- Van egy kis feltétele, hogy a mi oldalunkra álljon- mondta Narcissa- De most inkább keressük meg Hermionét.
- Jó rendben.
Azzal mind a ketten bementek a házba. Hermione már a nappaliban volt és éppen Ginnyvel beszélgetett, akinek fülig ért a szája a boldogságtól.
- Hermione- szólt Draco.
- Megbocsátasz Ginny egy pillanatra?
- Persze, menj csak nyugodtan- mosolygott a lány.
Hermione felállt és közelebb ment.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Hermione Granger vagyok.
- Én is nagyon örülök. Narcissa Malfoy vagyok. De hívj csak nyugodta Narcissának.
- Rendben Narcissa.
- Draco nem baj, ha elrabolom a menyasszonyodat egy kicsit?
- Dehogy baj- nevetett Draco- De kérem majd vissza.
Narcissa pedig csak mosolygott, majd Hermionét az emelet felé invitálta.

Késő délután fele járt az idő, amikor Draco a nappaliban próbálta elfoglalni magát. Már nagyon unta, hogy egyedül kel lennie, mert a kis társaság, ahova Ginny csatlakozott, vidáman diskurált az emeleten. És a szőkeség biztosra vette, hogy a téma az ő kisgyermekkora.
- Áh hát itt lopod a napot Malfoy- mondta Harry, aki éppen most lépett be Ron társaságában.
- Ha lenne feladatom nem itt lennék- mondta Draco.
- Ördögöd van, mert éppen azért jöttünk, mert feladatod lesz- szólt Ron.
- Jó.
- Meg sem kérdezed, hogy mi?
- Mi lesz a feladat?- kérdezte fáradta Draco.
- Apád szerint a Garner család lesz a következő célpont.
- Az apám szerint?
- Igen, nem is kellett semmi varázslat, hogy kiszedjük belőle.
Draco furcsán nézett rájuk. Nem tudta elképzelni, hogy az apja ilyen gyorsan kiadta az információkat, ráadásul saját magától.
- És szerintetek igazat mond?- kérdezte Draco
- Ha hinnénk neki, akkor nem téged küldenénk - mondta Ron.
- Szóval innen fúj a szél? Inkább én vigyem vásárra a bőröm helyettetek- mondta Draco nevetve.
- Ami az illeti igen.
- Meg egyébként is lenne veled egy kis elszámolnivalónk- szólt Harry fenyegetően.
- Akkor add elő! - mondta gúnyosan Draco.
- Ha egyszer is bántani mered Hermionét, akkor velünk gyűlik meg a bajod.
Draco közelebb ment a két fiúhoz és közvetlen közelből mondta a következőket.
- Jól jegyezzétek meg. Szeretem Hermionét, még az életemnél is jobban és soha nem bántanám. Világos voltam?
Harrynek és Ronnal végül is be kellett látnia, hogy a szőkeség nem viccel. Pár pillanattal később Hermione is lejött a nappaliba, ahol három vészjósló tekintetű fiút talált.
- Már megint veszekedtetek?- kérdezte gyanakodva.
- Mi? Ugyan hova gondolsz drágám? Csak azt beszéltük meg, hogy mikor lesz a bevetés.
- És mikor lesz?
- Hát..öö.
- Ma este -segítette ki Ron.
- Mind a hárman mentek?
- Igen- sietett a válasszal Draco- De most menjünk - mondta, és karon fogta a kedvesét,
a páros hamar elhagyta a terepet. Mikor már hallótávolságon kívül voltak, Ron mérgesen megszólalt:
- Hogy mekkora görény ez a Malfoy!
- Most mi is mehetünk, nehogy balhé legyen.

Besötétedett. Hermione a hálószobában éppen lefekvéshez készülődött, Draco pedig a bevetéshez. Éppen akkor jött ki a fürdőszobából teljes harc díszben. Hermione nem állhatta meg nevetés nélkül, amikor meglátta kedvese fején a kendőt, ami nem állt neki éppen rosszul, de azért mégsem volt szokványos viselet, főként a varázslók körében. A szőke herceg, egy fekete, bőr overálban feszített ( szerző: kb. úgy nézett ki, mint egy pasi Mátrixból és egy rapper keveréke) és nem tudta, hogy mi is lehet olyan mulatságos.
- Elárulnád miért vagy ilyen jó kedvű?
- Mi az ott a fejeden?
Draco felvonta a szemöldökét, és furcsán nézett kedvesére.
- Egy kendő- mondta nemes egyszerűséggel.
- Minek van az a fejeden?
- Mert szőke hajjal áldott meg az ég és nem akarok világítani a sötétben.
- Akkor miért nem használsz valami varázslatot, amitől a hajad elnyeli a fénysugarakat, és nem veri vissza?
- Mert attól zsírosodik a hajam - mondta ártatlanul.
- Jajjjj- mondta Hermione - Ez olyan….
- Milyen?
- Hagyjuk - mondta Hermione, majd közelebb ment Dracohoz és megcsókolta - Vigyázz magadra édes és lehetőleg siess haza!
- Ígérem, amilyen hamar csak lehet, itthon leszek.
Draco egy ellenállhatatlan mosolyt küldött Hermione felé, majd mielőtt kiment volna szobából újra megölelte és szenvedélyesen megcsókolta.
Mikor lement az előtérbe, már többen is várták. Név szerint: Piton, Harry, Ron, Leslie és Tristen. A többiek egy kicsit megmosolyogták a szőkeséget, Leslie éppen mondani akart valamit, de Draco megelőzte.
- Meg ne merj szólalni!- mondta vészjósló hangon.
- Meg sem akartam szólalni.
- Helyes.
- Akkor indulhatunk?- kérdezte Piton.
- Igen.
A kis csapat ekkor kilépett a ház elé. Piton elmondta, hova is mennek, majd hoppanáltak.
Egy kis mellékutcába érkeztek meg, ahol közel s távol korom sötét volt. Draco alaposan körülnézett, majd meglátta keresendő házat, amit magas sövény szegélyezte, nehogy avatatlan szemeknek is látható legyen. A környék teljesen kihalt volt, csak pár utcai lámpa égett. Piton intett nekik, hogy kövessék. A kis csapat lassan lopakodva közelítette meg a házat, aminek hátsó bejárata a közeli sűrű bozótos részre nézett, de ott már sövény nem védte. Az oltalmazó sűrű növényzet kitűnő búvóhelynek látszott, amíg az akció nem veszi kezdetét.
Ősz révén az esti levegő már hűvös és ködös volt. A csapat már vagy egy órát fagyoskodott, a rejtekhelyen. Draconak nagyon rossz érzése támadt hirtelen. Valami itt nem stimmelt, semmi mozgás és nagyon nagy csend. Gondolt egyet és elővette a pálcáját. Mormolt valamiféle varázsigét, majd a ház tervrajza jelent meg előtte.
- Mi az ördögöt csinálsz? - kérdezte Harry.
- Életjeleket keresek - mondta Draco, mikor jobban ránézett a tervrajra, a vér is megfagyott az ereiben- Hol van Piton?- kérdezte fojtott hangon.
- Azt mondta, körül néz és…
- Itt vagyok- válaszolt a professzor.
- Professzor a…
- Igen én is észre vettem. Be kell mennünk. Malfoy, Potter és Weasley maguk mennek be elsőnek.
- De..
- Egy szót se Weasley. Azt teszik, amit mondok. Nem tűröm, hogy emberéletek menjenek rá, mert nem bírnak együtt dolgozni.
- Értettük.
- Akkor menjenek.
Mind a hárman lassan elindultak a ház hátsó bejárat felé, majd pálcáikkal a kezükben készen álltak az esetleges támadásokra. Draco erősen koncentrált. Az ajtó lassan kinyílódott semmiféle zaj nélkül. A fiú megelőzve, két társát elindult befelé. Szíve hevesen vert és fogalma sem volt róla mit fog bent találni, de abban biztos volt, hogy semmi jóra nem számíthat. Egy fuvallat haladt át a házon. „Biztos Pitonék jöttek be elől”- gondolta. Majd valami különös szag csapta meg az orrát. Émelyítő vérszag terítette be az egész házat. Draco erőt vett magán és belépett a nappaliba. Ott bent a legszörnyűbb látvány tárult a szeme elé, amit kintről még csak nem is sejtett. A földöm a halott Garner család tagjai feküdtek. A férfi testén kínzás nyomai látszottak, de nem a varázslókhoz hasonló jelek voltak ezek. Hiányzott egy-két ujja, szeme bevérzett és egy hosszú mély vágás éktelenkedett a nyakán, amiből még most is szivárgott a vér. Arcába egy fekete pentagramm volt belekarcolva. Draco ebből arra következtetett, hogy druidát is voltak a halálfalókkal. Hiszen hiába vallatták Mr Garnert, nem volt mit elmondania, mert nem tudott semmit a Rendről. Egyetlen egy hibája az volt csupán, a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, elég felelős beosztásban és halálfalókat ítél el.
Draco szeme tovább siklott a szobában, majd meglátta a férfi feleségét, aki üveges tekintettel meredt a semmibe. Az asszony rémült, segélykérő arca és a kezében szorongatott aprócska pokróccsomó látványa már sok volt. A gyermek és az anyja nem tehettek semmiről, de nem kegyelmeztek neki. Draco közelebb ment és megnézte, hogy él-e még a baba. Hideg kezekkel érintette meg a csöppséget, a kis elkékült arcocska látványa a szívébe markolt. Már nem volt remény ő is ugyanolyan halott volt, mint a szülei. Kétségbeesés lett úrrá Dracon, és egy fagyos könnycsepp gördült le az arcán. Mérhetetlen düh foga el. Újra a semmibe meredő tekintetbe nézett, s már tudta ez a szörnyűség élete végéig kísérteni fogja. De a borzalmaknak még nem volt vége. A szemközti falon hatalmas vérfolt éktelenkedett és lent a földön egy fejsérült fiú holteste hevert vérbe fagyva. Alig lehette 12 évesnél több. A fiú testén több zúzódás és véraláfutás látszott, de a kezében ott volt a pálca, amivel a szüleit, a testvérét és magát próbálta védeni. Hasztalanul, nem volt elég ereje. Lelketlen gazemberek, gyerekeket és nőket irtani ennél szörnyűbb tettet el sem lehet képzelni.
A nappaliba belépők is döbbenten nézték a látványt. Holt fehérek voltak mindahányan és olyan tehetetlen düh járta át mindannyiuk szívét, amit alig lehet kordában tartani.
- Elkésünk- mondta Draco halkan - Már vagy három órája halottak.
- Felmegyek az emeletre -mondta Tristen, de semmi válaszra vagy reakcióra nem számított. Most minél távolabb szeretett volna lenni a nappalitól.
Már vagy egy órája álltak tétlenül a holttestes mellett, kivéve Pitont, aki éppen üzenetet küldött a Garner családdal kapcsolatban.
- Istenem - mondta Harry
- Ennek nem így kellett volna történni- mondta Draco.
Aztán Tristen lépteit hallották meg.
- Nem mindenki veszett oda- mondta és egy pityergő kislányt tartott a karjában, aki úgy körülbelül három éves lehetett- Elbújt a szekrényben, és magára húzta az apja láthatatlanná tévő köpönyegét.
A többiek odamentek hozzá. A kislány látszólag sokkhatás alatt volt, és pillanatnyilag nem fogott fel semmit a körülötte elhangzottakból. Erősen csimpaszkodott Tristen nyakába és a világ minden kincséért sem engedte volna el.
- Vidd ki gyorsan, nehogy meglássa mi történt a családjával!- mondta Ron.
Draco utoljára végignézett a szobán, majd ő is elhagyta a házat. Kint már néhány minisztériumi varázsló is csatlakozott hozzájuk, akik szintén a Rendhez tartoztak. Éppen Piton beszámolóját hallgatták. A csapat másik fele a közelben várt, amikor a professzor végzett odament hozzájuk.
- Most menjetek vissza, és vigyétek magatokkal a kislányt is.
Bólintással jelezték, hogy mindent megértettek. Pár pillanattal később már Black ház előtt álltak. Bentről Jane és Mrs Weasley jöttek ki és gyorsan betessékelték a őket. Nem kérdeztek semmit.
- Le kellene fektetni a kicsit - mondta Mrs Weasley.
- De nem enged el!- mondta Tristen- Mióta kivettem a szekrényből nem görcsösen kapaszkodok belém.
- Akkor majd alszol te is vele - mondta Jane, majd közelebb lépett és megsimogatta a hátát - Szia kicsim ne fél semmitől itt biztonságban vagy.
A kislány engedett a görcsös szorításból, de most sem lehetett leszedni Tristen nyakából. Jane mosolyogva nézett rá, a fiú meghatódva nézte a jelenetet és valami megmagyarázhatatlan dolgot érzett a szíve tájékán. Tulajdonképpen Tristen nem is bánta, hogy nem „szabadult” meg a csöppségtől, inkább oltalmazóan átölelte. Majd elindult Jane kíséretében az emeletre lefektetni a kis árvát.

Draco első útja a pincébe vezetett. Nem tudta miért megy most az apjához, de azt érezte mindenképpen beszélnie kell vele. Mikor bement Luciust az asztalnál ülve találta.
- Mi történt?- kérdezte.
- Meghaltak minden, egy három éves kislányt kivéve- mondta Draco és próbálta megőrizni a higgadtságát.
- Az nem lehet- csapott az asztalra Lucius- Parancsba adtam, hogy nem ölhetnek meg nőket és gyereket.
- Megváltozott a felállás- mondta gúnyosan Draco.
- Megölöm őket- mondta Lucius dühösen.
Aztán egy kis csönd állt be a beszélgetésbe, majd Draco megszólalt:
- Hogy akartál te engem ilyenre kényszeríteni? Ilyen gátlástalan lelketlen gazemberek között akartad a saját fiadat látni?
- Inkább láttam volna holtan?- emelte fel a hangját Lucius.
- Nem harcolok a sötét oldalon, mégis élek. Tudod, mit láttam ma éjjel? A legszörnyűbb rémálmot, amit valaha láttam és ez maga volt a kegyetlen valóság. Egy anyát láttam a kisfiával a karjaiban holtan. Védeni próbálta a kicsit, de nem hagyták életben. De nincs még vége, kínzástól meggyötört apa ott feküdt vérbe fagyva a padlón, akit a drága barátaid hagytak elvérezni és talán a saját családja halálát is végignézették vele. A kisfia próbálta megvédeni, aki még csak alig volt tizenkét éves, de őt is megölték. És azt szereted volna, ha én is gyerekek és nőket ölök meg? Soha nem tudnék ilyen szörnyeteg lenni.
- Jó beismerem hibáztam- kiáltott Lucius, dühösen és végre őszintén - Azt hittem az lesz a legjobb, ha mellettem harcolsz, mert így meg tudlak védeni, de arra nem gondoltam te is ezt akarod-e. Azt akartam, hogy biztonságban legyél. Nem akartam soha, vagy legalábbis most nem akarom, hogy olyan legyél, mint egy halálfaló. Sokat gondolkodtam, és be kell, hogy valljam nem volt helyes, amit tettem. Bocsáss meg.
Draco nem tudta mit mondjon, de tudta hogy végre újra visszakapta az apját, aki szereti és félti. Felkelt az asztaltól- Lucius is követte a példáját- odament az apjához és megölelte. Draco nyakában függő smaragdköves, sárkányos medál felizzott, szinte az egész pincét megvilágított a fényével. Lucius hirtelen a kezéhez kapott és erős fájdalmat érzett. Gyorsan feltűrte az ingét, majd megnézte a jegyet, ami most ragyogni és lüktetni kezdett. Majd halványodott és egyre halványabb lett, aztán eltűnt. Apa és fia döbbenten néztek egymásra, nem tudták mit történt, de a sötét jegynek nyoma sem maradt. Csak álltak ott egymásra meredve, majd nevetve és hihetetlenül boldogan ölelték meg egymást. Aztán nyílt az ajtó és Dumbledore lépett be rajta.
- Jó estét! Beszélhetek önnel Lucius?- kérdezte- Ha lehet négyszemközt.
- Természetesen Albus.
- Majd holnap jövök - mondta Draco és kiment az ajtón.
A fiú még mindig hatása alatt volt az eseményeknek, most két érzés viaskodott egymással a szívében a szomorúság és a boldogság. Halkan belépett a szobába. Hermione aludt az agyban, de rögtön felébredt, amikor Draco lépteit meghallotta.
- Miért nem alszol?
- Téged vártalak, de aludtam is- mondta Hermione álmosan- Mesélj, mi volt?
- Most nincs hozzá erőm, és nem is tudnám elmesélni.
- Jó nem baj. Nem, muszáj elmondanod- mondta lágyan.
- Hermione?
- Tessék.
- Ölelj meg! - mondta Draco szomorúan.
Hermione szívesen teljesítette a kérés és még egy puszival is megtoldotta. Bár nem tudta pontosan mi is történt a bevetésen, az semmiképpen sem valami elhanyagolható kedvese számára.
- Annyira szeretlek! - suttogta a lány fülébe.
- Én is szeretlek téged nagyon és nagyon!
Draco most végre megnyugodott, de tudta, hogy annak az asszonynak a semmibe meredő tekintete örökre kísérteni fogja. Mert ugyanazt látta álmaiban is. Szíve szerint azonnal véget vetett volna a háborúnak, de ehhez egyedül túl kevés lett volna. A végső küzdelem már nem volt olyan messze és ő tudta ezt. Már csak az volt a kérdés: Vajon elég lesz-e a fehér mágusok ereje, hogy le tudja győzni a sötét oldalt?