...

Nagy kiáltás zengte be a barlang csupasz falait, majd egy óriási csobbanás keretében a két jómadár a vízbe pottyant. Hermione, a pániknak köszönhetően, hirtelen leblokkolt és egyre mélyebbre süllyedt a barlangi tóban. De a hidegvérű Draco, tapasztalt úszó lévén tudta, mit kell csinálnia, és pillanatokon belül felszínre hozta a rémült lányt. Aztán a part felé úsztak, Hermione egy köhögésroham közepette megszabadult a felesleges víztől, és megkönnyebbülve terült el a földön.
- Mondd, te normális vagy?- csattant fel a lány hirtelen.
- Megmentettelek vagy nem kellett volna?
- Tudod nagyon jól, hogy nem erre céloztam.
- Az véletlen volt- szabadkozott a fiú.
- Legközelebb azért a lábad elé is nézhetnél!- korholta.
- Ne haragudj!
- Nem haragszom - mondta cseppet sem nyugodt hangon.
- Akkor meg miért vagy még mindig dühös?
- Nem vagyok dühös!
- De az vagy!
- Jó az vagyok! Most boldog vagy?- mondta a lány, és felült, hogy kihúzzon néhány tüskét a karjából.
- Tele vagy tüskékkel- szólt oda neki Draco.
- Jaj még mindig! Hol van még?
- A hátadon van egy csomó. Gyere közelebb és kiszedem!
A lány sóhajtott egyet, majd felállt és közelebb ment Dracohoz. Mint az megállapította, Draco sem maradt tüskék nélkül az egész bal oldala tele volt velük, itt-ott a combján is találkozhatott néhánnyal.
- Milyen tüskék ezek?- kérdezte Draco bágyadtan- Nagyon zsibbad tőlük mindenem. Neked nem?
- Ezek illumina tüskék - mondta a lány sóhajtva- és nekem is nagyon zsibbad mindenem, főleg a hátam.
- Csodás, eddig sikerült az összes bokrot kikerülnöm, most meg egyenest a közepébe- mondta mérgesen és kihúzott egy nagyobbfajta tüskét Hermione hátából.
- Aúúú ez fáj.
- Bocs
De megbánta, mert a lány is kíméletlenül kihúzta az ő karjában lévő hatalmas tövist, amit Draco sem hagyhatott szó nélkül. Hermione erre csak mosolygott.
- Bocsi
- Kezdek rettenetesen szédülni - szólt mosolyogva a fiú- és olyan sok csillagot látok.
- És a holdat látod?- kérdezte álmodozó képpel a lány.
- Nem, én csak a csillagokat látom.
Bár fényes nappal volt, és csillagokat nem éppen lehetett látni -egy barlangból meg pláne-, de ez két mosolygós arcú fiatalt nem igazán zavarta, csak nevetve nézték egymást.
- Csókolj meg!- kérte a lány.
- Miért?- kezdte a fiú vigyorogva.
- Hogy-hogy miért? Csókolj meg és kész!- szólt az ellentmondást nem tűrő hang.
A fiú nem habozott sokáig, hanem teljesítette a kérést vagy inkább parancsot. Mohón kaptak egymás ajkai felé, amik egy régóta áhított csókban egyesültek. Nem tudtak betelni a másikkal, csak ölelték egymást, mintha csak így maradhatnának életben. Olyanok voltak egymásnak, mint szomjazónak a víz. Majd ajkaik lassan szétváltak.
- Szeretlek Hermione- mondta Draco, furcsa mosollyal, de azok a szürke szemek, mindent elárultak tulajdonosukról, hogy e szavak nem holmi vicc szüleményei, hanem a szőkeség szívének legmélyéből szólnak- Nem is tudom mióta, de őrülten beléd vagyok esve. Régóta el akartam mondani neked, de eddig nem tudtam elmondani. Nélküled élni kész gyötrelem, mióta elmentem és otthagytalak, furdalt a lelkiismeret, és a hiányod egyszerűen fáj.
A lány belenézett a csillogó szürke szempárba, amiben most végre észrevette az a különös tűzet, ami csak egy olyan fiú szemében lehet fellelni, aki igazán szerelmes. Bár az illumina hatására beszélt ilyen felszabadultan, minden szava igaz volt. Végre elárulta a titkot, ami már régóta emésztette és most egyfajta megkönnyebbülést érzett a szívében. Már csak egy dolog nyugtalanította: Vajon a szeretett nő is így érez-e? De a válasz nem is késett olyan sokat.
- Én is nagyon szeretlek – suttogta Hermione, és közelebb búj Dracohoz.
Mind a ketten kimondhatatlan boldogságot éreztek és ezt más nem féltek kimutatni egymásnak. Ajkaik újabb csókokat váltottak és már nem tudtak eddig szunnyadó vágyaiknak parancsolni, amik egy csapásra, mint egy vulkán, úgy törtek elő. Csókok, érintések és az el nem múló szenvedély vette át a szerepet. Miden egy elsöprő örvényhez hasonlított, amiben eltűnt a tér és az idő. Semmi más nem létezett ebben a pillanatban, csak Draco és Hermione. Eltűntek a határok, amik eddig elválasztották őket. Már nem számított mi fog történni, csak az volt a fontos, hogy együtt lehetnek és szerethetik egymást. Szívük hevesen dobogott, majd egyre vadabb tempóra váltott és az a csodálatos felemelő érzés, ami végigfutott egész testükön, nem volt semmihez sem hasonlítható.

„… kilépsz önmagadból, mindenből. Megszűnnek a határok, az idő. A két test annyira összegabalyodik, hogy azt sem tudod már ki kicsoda, és mikor az édes zűrzavar odáig fokozódik, hogy azt hiszed, meghalsz, szinte meghalsz, magadra maradsz a saját testedben. De a szerelmed ott van veled. Ez kész csoda! Eljutsz a mennybe és visszajössz élve, megint vissza, amikor csak akarsz, azzal, akit szeretsz…” (A kétszáz éves ember)

Draco szörnyű, hasogató fejfájással ébredt, lassan kinyitotta a szemét, és meredten nézte a barlang cseppköveit a magasban. A kőtömbökről egyenletes időközönként csepegtek le a vízcseppek, ami nyugtatólag hatott minden érzékszervére. „Mi történt?”- tette fel magában a fogós kérdés. Rettentő másnaposnak érezte magát, holott egy árva kortyot sem ivott, de aztán eszébe jutott az illumina és így már világos volt, miért is érzi magát rosszul. Aztán az oldalára fordult, és ott találta magam mellett, az egyenletesen szuszogó Hermionét. Végignézett a lányon, majd saját magán. Meglepődve konstatálta, hogy egy árva ruhadarab sincs rajtuk, és csupán az ő zöld köpenye takarja mindkettőjüket. Most már tényleg erősen gondolkodni kezdett, vajon tényleg igaz, amit lát, és nem álmodik. Hirtelen emlékképek törtek elő: hol egy hosszabb jelenet, hol egy rövidebb és alig tíz percen belül, mindenre apró kérdésére, az üggyel kapcsolatban, fényderült. Először nem akarata elhinni, majd lassan- lassan felfogta a helyzetet. Hátára feküdt és újra a barlang tetejének tanulmányozásba kezdett. De még csak ezután jött a java, Hermione is ébredezni kezdett.
- Hol vagyunk?- kérdezte bágyadt hangon - Fázom.
Draco közelebb húzódott a lányhoz és egész közel hajolt hozzá
- Azt nem is csodálom – mondta a bársonyos hangon.
Hermione szemei kipattantak és kirázta a hideg, amikor megérezte Draco leheletét a nyakán. Aztán körülnézett. A barlangban szerteszét hevetek a ruháik. Itt egy nadrág, amott egy kék talár, az egyik sziklán egy alsónadrág és még sorolhatnám. A lányt elfogta a pánik, és magára húzta a zöld köpenyt, aminek az eredménye az lett, hogy Dracon nem maradt semmi.
- Mit csináltunk?- kérdezte rémülten Hermione.
- Szerintem ez egyértelmű- mondta a fiú, teljesen nyugodtan -de ha akarsz, találgathatsz. Csak egyet kérek: add vissza a köpenyemet!
- Nem adom vissza!- mondta pirulva és elfordult.
- Felesleges itt komédiázni, már úgyis láttam minden - nevetett a fiú, de nem gúnyosan, hanem úgy, mint aki viccként fogja fel a dolgokat, bár ez nem volt éppen szerencsés húzás ebben a szituációban.
- Hagyj békén!- kiáltott rá szinte hisztérikusan a lány- Pont elég nekem az is, hogy nem emlékszem semmire és…
- Majd fogsz!- vágott a szavába Draco.
A fiú felkelt a földről és a ruhái keresésére indult. Hermione csak meredten ült, a köpenybe burkolózva, nézett maga elé, és nem szólt egy árva szót sem. Nem akarta elhinni az egészet, és nagyon megrémült. Miután Draco végre felöltözött, odament a magában őrlődő lányhoz, és finoman megérintette a vállát. Hermione erre, csak elhúzódott tőle, és mérgesen rászólt:
- Ne nyúlj hozzám, mert beverem a képed!
- Már vártam, mikor fenyegetsz meg – mondta némi gúnnyal, majd a feszültség oldása céljából hozzátette- Tudod, mikor legutóbb megütöttél, azóta ferde az orrom.
- Nem is ferde.
- Dehogynem! Nézd csak meg!
A lány odafordult a fiúhoz és belenézett a szemébe. Hermionénak esze ágában sem volt Draco orrát nézni, amin egyébként semmi sem látszott. Draco szemei ragyogtak a boldogágtól, és ez lányt nagyon is megfogta.
- Rémeket látsz - suttogta halkan.
- Pedig igazam van.
- Még te panaszkodsz? Még mindig megvan az átkod helye, meg persze a druidáké is.
- Na ne.
- Fogadjunk!
- Miben?- nézett rá huncutul a szőkeség.
- Veled nem fogadok semmiben - szögezte le nyomatékosan Hermione.
- Akkor minek mondtad?
- Ez csak egy mondás.
- De ettől még nem hiszem el.
Hermione mérges lett, még hogy Draco nem hisz neki, ezt nem hagyhatta annyiban. Lehúzta a jobb válláról a köpenyt, és így végre lekerült lepel a két csillag alakú forradásról. Aztán visszahúzta magára a ruhadarabot.
- Most már hiszel nekem?
- Hadd nézzem csak még egyszer.
- Még mit nem! Inkább menj egy kicsit arrébb és fordulj meg!
- Azt meg ugyan mi célból tenném?
- Mert szeretnék felöltözni - mondta a lány tárgyilagosan.
- És ahhoz, minek forduljak meg?
- Ne legyél már ilyen fafejű, bunkó! Inkább csináld azt, amit mondtam.
- Igen is kisasszony, már megyek is a sarokba.
Draco nevetve fordult meg, Hermione fáradtan sóhajtott egyet, és megcsóválta fejét, majd elindult összeszedni a ruháit. Pár perc múlva már teljes harci díszben ült le az egyik sziklára. Megfogta a zöld köpenyt és a „sarokban” álló Dracora dobta.
- Most már megfordulhatsz.
- Jó- mondta a köpeny alól. Majd megfordult és megszabadult a lepeltől- Mi legyen?
- Ki kellene jutnunk innen. Van terved?
- Van pálcád?
- Nincs.
- Akkor nincs tervem.
- Remek- mondta epésen a lány- Neked, sincs pálcád?
- Nincs.
- Hol hagytad, azt hittem te soha nem felejted el magaddal vinni.
- Mivel éppen nálam kardom volt, ezért nem nagyon kellett a pálcám- érvelt Draco.
- Azzal nem tudod kivédeni az átkokat- vágott vissza a lány.
- Hallottál már azokról a kardokról, amiket a varázslók használnak?
Hermione nem szólt erre semmit, hanem elfordult, és lehajtott a fejét, majd megtámasztotta a két kezével. Emlékképek villantak be hirtelen, és kevés választotta el attól, hogy elvessze az eszméletét. Rengeteg információ kavargott a fejében: Draco vallomása, bőrének illata, az érintések, a csók és még sok minden más… Megborzongott, valami fergetegesen jó érzés kerítette hatalmába, ami ellen egy cseppet sem kívánt tiltakozni. Nem bírta tovább, meg kellett kérdezni:
- Komolyan gondoltad, amit mondtál?
- Mit? Azt, hogy nincs terven?
- Nem, amit akkor mondtál.
- Mikor?
- Amikor beestünk ide és utána…
- Igen, és utána mi?
- Tudod te az nagyon jól!
- Áh szóval arra gondolsz, amikor azt mondtam, szeretlek?
- Igen. Komolyan mondtad?
- Nem tudom - mondta elgondolkozva, bár ez merő idegtépő tettetés volt semmi több.
- Mi az, hogy nem tudod?
- És te komolyan mondtad, hogy szeretsz?
- Én kérdeztem előbb!
- Talán igen, talán nem- játszott tovább Draco.
- Ez nem válasz- mondta a lány mérgesen.
- De igen és most te jössz.
- Hát… őőő…
- Igen vagy nem?! – mondta határozottan a fiú.
- Ha azt mondom igen, úgysem hiszed el nekem.
- Miért ne hinném?
- Nem tudom.
- Nem lenne olyan hihetetlen.
- Nem fogok neked az érzéseimről beszélni!- mondta durcásan a lány.
- Te tudod. Akkor én sem mondok neked semmit.
- Megakadályozhattad volna!- szólt egy kis idő múlva.
- Mit?
- Hát ezt az egészet. Ha nem lennél olyan ügyetlen, akkor most nem téblábolnánk itt.
- Úgy, szóval még ezért is én vagyok a felelős?
- Mert, miért vagy még felelős?
- Mindenért.
- És akkor még én vagyok önző, és én vállalok magamra mindent?
- Jól vagytok?- szólt egy hang a felszínről, történetesen Aidriané.
- Nem –hangzott a tömör válasz egyszerre a két veszekedő szájából.
- Ki akartok jönni?- kérdezte a hasadék szélén álló Tristen.
- Igen- jött a válasz ugyancsak egyszerre.
- Hagyjuk őket itt!- szólt Leslie- Hadd, turbékoljanak egy kicsit!
- Leslie a nagy szakértő- csóválta meg a fejét Aidrian.
- Oh hát nem tudtad, az én öcsikémnek barátnője van.
- Ki? -hangzott lenről a kérdés.
- Ezt az összhangot- nevetett Tristen- Ginny Weasley.
- Ginny Weasley??- hördültek fel a lentiek.
- Miért baj?- kérdezte Leslie, majd hozzátette - Csak levelezgetünk semmi több.
- De micsoda témákról- mosolyodott el a bátyja kajánul.
- Te bele mertél olvasni a magánleveleimbe!? – hördült fel Leslie.
- Én? Dehogy- szabadkozott.
- Most véged Tristen.
Azzal a nevető testvére után rohant a magából kikelt Leslie. Aidrian követve a tanácsot, lassan elindult visszafelé a fogadóba és magára hagyta a két „turbékolót”.
- Ne hagyjatok itt ezzel a görénnyel!- kiáltott utánuk Hermione.
- Én sem karok itt maradni ezzel az önző libával!
- Ne sértegess!- szólt dühvel a hangjában.
A lány már emelte is a kezét, és mint egy halálosztó angyal indult el, nem is titkol szándékkal Draco felé. Ám a fiút sem kellett félteni, már előre felkészült a támadásra és pillanatokon belül, Hermione kezei hátra lettek fogva, úgyhogy hiába küzdött, nem tudott kiszabadulni a fiú erős szorításából.
- Engedj el!- sziszegte.
- Nem is álmodj róla!- suttogta a fiú a lány fülébe, akinek borzongás futott végig a hátán.
Teljesen ellazult és megszűnt a túlzott ellenállás. A szorítás enyhül és ölelés lett belőle, ami ezerszer jobb volt és innen Hermione egyáltalán nem akart megszökni.
- Miért vagy ilyen harcias?- búgta Draco.
- Mert mindig kihozol a sodromból - mondta kicsit durcásan a lány
- Nem megy nekünk a veszekedés nélküli komoly beszélgetés.
- Próbájuk meg.
- Rendben- suttogta a fiú.
- Akkor mi legyen?
- Nehéz kérdés.
- Igaz volt, amit mondtál? Mert ha nem, darabokra átkozlak. Nem tudnám elviselni, hogy ha te is csak úgy kihasználtál volna, mint …
- Mint ki?- emelte fel a hangját Draco.
- Mint Viktor Krum – mondta halkan Hermione.
- Mit tett veled az a tahó?
- Már nincs jelentősege. Ne húz fel magad! Tudod két évig jártunk és miután „megkapta” amit akart, nem jelentkezett többet. Ennyi az egész és kérlek, többet ne beszéljünk róla, ő már a múlté. Csak egy rossz emlék, semmi több.
- Jegyezz meg valamit! Soha nem hazudtam neked.
- Ugye ezt nem csak azért mondod…
- Minek nézel te engem? Azt hiszed, hogy kihasználtalak? Soha nem tennék veled ilyen, mert szeretlek, csak ezt józanul eddig még nem voltam képes bevallani neked. Szeretlek, nagyon és örökké!
Hermione megfordult és belenézett a szürke szempárba. Már teljesen biztos volt benne, hogy Draco igazat mondott. Nem álom többé, amire eddig várt, hanem maga a valóság. Hihetetlen nagy boldogságot érzett belül, amitől óriási gombóc nőtt a torkában és nem tudta síron-e vagy nevesen. Sugárzó mosollyal ölelte át Dracot.
- Én is szeretlek téged!- mondta a lány.
- Miért nem mondtad előbb?
- Féltem, hogy elutasítasz.
- Téged? Soha.
Draco hamiskás mosollyal közelebb hajolt Hermionéhoz és szenvedélyesen megcsókolta, mint eddig még soha sem. Mikor ajkaik szétváltak, Hermione megszólalt:
- Többet nem szöksz meg előlem!
- Nem is akarok.
Mosolyogva összeérintették a homlokukat, és nagyon boldognak érezték magukat, mint eddig még soha. Végre egymás karjai között lehettek és nem is kellett neki ennél több. Most már soha nem hagyják el egymást, és örökre így maradnak ölelve a másikat.