...

A Nap hétágra sütött, és az ég gyönyörűen kéklett. Az apró bárányfelhők lomhán ballagtak az égbolton. A lágy szellő a közeledő nyár illatát hordozta magával, de nem csak ezt, hanem valamiféle változást is. Ez érezhető is volt mindenfelé. A kastély parkja tele volt élettel. A zord télnek, már nyomát sem lehetett látni, teljesen a nyár vette át az uralkodó szerepet. Az egyik félreeső helyen, a zöld gyepen egy tejföl szőke fiú feküdt, és gondterhelten az eget kémlelte. Susogó szellő vidáman játszott tincseivel, csiklandozva velük a fiú orrát. Körülötte lágyan zizzent a sok ezernyi fűszál. Draco becsukott szemmel hallgatta a zenét, ami megnyugtatta és ellazította. Mikor újra felnézett, egy sast látott meg, nem is olyan mesze, ahogy kecses szárnycsapásokkal repülte át a kék éget. „Milyen szabad!”- gondolta magába. Szabadság… korlátok nélkül akármerre repülhet, és senki, de senki nem állhat az útjába. Milyen szép is lenne, ha ő is ilyen lehetne? Nem kötődne semmihez, csak szállna, és nem törődne semmivel. De a sors nem ezt a szerepet szánta neki, hanem egy másikat, ami sokkal nemesebb volt, mint azt valaha is gondolta volna. Elérkezett a cselekvés ideje, nem várhat tovább el kell hagynia Roxfortot. Az életben maradáshoz, csak ez az egyetlen megoldás. Már tudta, hogy hol fog elrejtőzni, de meddig? Arról még fogalma sem volt. Megelégelte a heverészést és céltudatosan elindult vissza a kastélyba.
„Ez az a nap, amikor örökre itt hagyom Roxfortot”- gondolta Draco. Még egyszer végignézett a parkon, a Tiltott Rengetegen és az üvegházakon. Nehéz lett a szíve és érezte hiányozni fog neki ez a hely az utolsó fűszálig.

Ezen a gyönyörű napon, nem sok gyereknek volt kedve a négy fal között maradni. Már csak két nap volt hátra a tanévből, ez néhányuknak a rég áhított szünetet, mások számára belelépést jelentett a nagybetűs ÉLTBE. A tó melletti nagy tölgyfa tövében, három jóbarát üldögélt. Hermione, mint mindig, könyvvel a kezében üldögélt, természetesen Harry és Ron rosszalló pillantásainak kereszttüzében.
- Jaj tedd már le azt az átkozott könyvet- sopánkodott Ron- Már minden vizsgán túl vagyunk, szóval már felesleges nézegetned.
- Csak még ellenőzöm, hogy a …
- Biztos jól válaszoltál- szólat meg Harry álmodozó hangon. Csak fél füllel hallgatta barátait, ugyanis figyelmét inkább a tó pártjára szegezte, ahol Ginny Weasley üldögél és éppen levelet írt, nagy buzgalommal.
- De én is tévedhetek!- szólalt meg Hermione védekezően.
- Na ezt kétlem, te vagy az iskola legjobbja. Nem hiszem el, hogy bármit is elszúrtál volna. Nincs az az ember, aki felvenné veled a versenyt.
- Ez így igaz- helyeselt Harry.
- Köszönöm a dicséretet, de akkor sem győztök meg.
Ron lemondóan megcsóválta a fejét. Harry pedig, hogy végképp elvegye a kedvét a lánynak az ellenőrzéstől, egy ügyes mozdulattal megszabadította a vaskos olvasmánytól.
- És most velünk fogsz beszélgetni. Nem gondolsz többet a vizsgákra. Azokon már úgysem tudsz változtatni- mondta Harry tárgyilagosan.
- Jó rendben. Akkor, miről akartok beszélni?
- Mondjuk arról, hogy miért mész Franciaországba tanulni?
- Mert felvettek az ottani legjobb aurorképzőbe.
- Nem mondod?- szólat meg Ron- Nem nézz minket hülyének.
- Pedig néha azok vagytok.
- Jó, jó, de most arra vagyunk kíváncsiak, mi vitt rá, hogy elhagyd az országot?- kérdezte Harry
- Szeretnék megismerkedni az ottani nyelvvel, kultúrával és különben is ott sokkal magasabb szinten tanulják a varázslást, mint ott, ahova ti mentek.
- Mióta tudsz te franciául?- nézette rá hitetlenkedve Ron.
- Régen azt tanultam és van néhány francia rokonom is.
- Gyere oda, ahova mi.
- Nem volt elég nektek ez a hét év?- nevetett a lány.
- Nagyon hiányozni fogsz nekünk!- mondta a két fiú egyszerre.
- Jaj fiúk ti is nekem, de nagyon!- mondta Hermione elfátyolosodott szemmel és szorosan magához ölelte őket.
- Tényleg ti hol töltitek a nyarat?- kérdezte Harry- Én hála az égnek már nem Dursleyéknél kell nyaralnom, hanem végre a hivatalosan is beköltözhetek a főhadiszállásra. Igaz Ron?
- Úgy van és mi is ott leszünk veled- mondta Ron nevetve.
- Én a szüleimmel Észak-Írországba megyek egy kis időre - mondta a lány.
- Akkor nem is fogunk találkozni, mielőtt…
- Ronald Weasley, hát úgy ismersz, mint aki csak úgy otthagyja szó nélkül a legjobb barátait? Nem szabadultok meg tőlem ilyen hamar, az egész augusztust veletek töltöm.
- De jó!!
- Szerintem is- mosolygott a lány.
Majd álmodozva végignézette a napfényben fürdő parkon. „ Oh, hogy mennyire fog ez nekem hiányozni! Itt töltöttem el a legtöbb időt. Annyi minden köt ide, és most már csak napok kérdése, aztán el kell menni innen. Vajon visszajövök még ide? ”- tűnődött magában. Aztán bekapcsolódott a két fiú beszélgetésébe. Még sokáig üldögéltek a fa alatt, aztán amikor alkonyodni kezdett elindultak befele.

Hermione fáradtan lépett be a Dracoval közös klubhelyiségbe. Aminek a közepén egy utazóláda foglalt helyet. A lány szíve megdobbant és zavartan kereste szemeivel szobatársát. Draco a kanapén ült maga elé meredve, majd felemelte a fejét és a lány szemeibe nézett. Hermionéba belehasított a felismerés. De nem akarta elhinni. „Ilyen hirtelen elmegy?” -gondolta.
- Már is elmész? -kérdezte remegő hangon.
- Muszáj.
- És hova mész?
- Nem mondhatom meg.
- Értem- mondta a lány és elindult befelé a szobájába, de megtorpant.
- Draco!
- Tessék- szólt bársonyos hangon a fiú, aki éppen távozni készült.
Hermione sutba dobta minden elvét, odarohant a fiúhoz és szorosan magához ölelte.
- Vigyázz magadra!!
Draco mosolyogva nézett a lányra és kivette a talárja alól az ezüst nyakláncát. Hermione egy ideig figyelte, majd követte a példáját. Nem sokkal később a főnixes medál már ott lógott a fiú nyakában.
- Még találkozunk- mondta és elindult az ajtó felé.
De most rajta volt a sor, hogy megtorpanjon. Visszafordult és a könnyeivel küszködő lány elé állt. Átölelte és megcsókolta. Fergeteges élmény volt számukra ez a röpke pillanat, amiben mintha egy életet éltek volna le. Talán ez volt az utolsó alkalom, amikor így együtt, egymás karjaiban lehetnek? Még maguk sem tudták. Ebben a csókban, minden benne volt, amit egymás iránt éreztek. Nem volt szűkség szavakra, mind a ketten tudták mit érez a másik és ez a legkevésbé sem volt hamis. De eljött az elválás szörnyű perce. Hermione segélykérően nézett a fiúra, akinek a vonásai megkeményedtek és szinte jéggé dermedtek a szemei. Erő és az elszántság jelei mutatkoztak meg rajta. Már nem mutatott érzelmeket.
- Draco én…
- Ne mondj semmit –mondta a fiú suttogva és most végre kiment az ajtón.
Kint megállt egy pillanatra, majd megrázta a fejét, aztán maga előtt lebegtetve a ládáját elindult ki a kastélyból.
Bent a szobában Hermione magába roskadva ült le a kanapéra és szabad utat engedett könnyeinek. Olyan fájdalmat érzett ott belül, mint még soha. Eddig nem akarta elismerni, de most már biztosan tudta, hogy szerelmes Dracoba, és az még csak enyhe kifejezés, őrülten belé van esve. Átkozta magát, amiért csak most jött rá erre. Előjöttek a „Mi lett volna?” kezdetű kérdések, de ezek már nem hozták vissza hozzá azt az embert, akit tiszta szívéből szeret. Felkelt a kanapéról és könnyes szemmel az ablakhoz sétált. A Nap lassan haladt lefelé a horizonton, vörösre festve a tájat. Sugaraival próbálta a lány fájó szívét meggyógyítani, de nem sikerült, mivel erre csak egy gyógymód lett volna hatásos. Hermione elment az ablaktól és bement a fiú szobájába. Nem tudta minek megy be oda, de ez most nem számított. Draco nélkül a szoba, nem volt a régi, szinte kongott az ürességtől. Bent már nem volt semmi csak az üres szekrény, a csupasz íróasztal és a zöld ágytakaróval leterített ágy. A lány szomorúan ült le az ágyra, és szorosan magához ölelte a gazdátlanul hagyott párnát, amin Draco parfümjének illata éreztető volt. Magára húzta a takarót és a párnát dédelgetve, sírt tovább. Becsukott szemmel gondolt a fiúra, minden mozdulatát felidézte és kétségbeesetten kapaszkodott a vele kapcsolatos emlékeibe. Amikor a szemébe nézett, amikor megcsókolta…mindez szép is volt és kegyetlenül, kínzóan fájdalmas is. Aztán a gyötrődés lassan megszűnt, és átadta helyét az álomképek nélküli álomnak.

A naplemente fényében, egy tejföl szőke hajú férfi alakja volt kivehető, ahogy egy fiákerhez siet és elhagyja Roxfort biztonságot nyújtó falait. Nem tudta mi vár rá, azt sem hogyan fog boldogulni a továbbiakban. Csak egy dologban volt biztos: nem lesz halálfaló. Még ha meg is kell halni azért, hogy szabad lehessen. Erre lássuk be minden esélye megvolt. Még egyszer utoljára visszanézett a kastélyra, amely egykor oltalmat jelentett számára. Ahol eddig legszebb évét töltötte, és itt találta meg a szerelemet, ami most a legnagyobb fájdalmat okozza neki és szerelmének. Eszébe jutott Hermione szomorú arca, ahogy rá nézett azokkal a barna szemeivel, szívébe mart ez az emlék. Legszívesebben visszament volna hozzá, hogy újra a karjaiba zárhassa, és soha, de soha ne engedje el. De nem tehette, bármennyire is rossz volt ez az érzés, ami szinte meg akarta ölni. El kell mennie, mert így esélye sem lenne, hogy apja akarata ellen cselekedjen. Nem léphet vissza, már nem. Egyetlen vigasza az volt, hogy lelke legmélyén érezte, még találkozni fog Hermionéval. A lenyugvó Nap utolsó sugarai, még megvilágította a szomorú fiú arcát, majd nyugodni tért. Átadva a helyét a jótékony sötétségnek, ami eltakarta a kastélytól távolodó fiákert és a benne ülő Dracot. A fiú ránézett a kastélyra, oda ahol a régi otthonát sejtette. „ Szeretlek Hermione” –gondolta. A nyakában lévő főnix medálban lévő rubinok különös ragyogásba kezdetek és ez nem volt másként a sárkány medálban lévő smaragdkövekkel sem. De ezt a két fiatal nem látta, csak mintha egymástól való elválás mégsem jelentett volna teljes leválást, csupán csak fizikait, de lelkit soha. Ezernyi apró csillag fénye jelenet meg az égen. A Hold is megmutatta irigy, sárga fényét, de csak halványan nehogy az utazót, bárki is észre vegye az oltalmazó sötétségben.


„A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.”

( Rainer Marie Rilke : A nap lenyugszik)