...

A zord telet, felváltotta a tavasz kellemes ideje. Ezernyi apró virágocska nyílt a kastély parkjába. Különleges friss illatot hozott magával a lágy szellő, és a virágjaikat bontó fákról a szirmokat horda szerteszét. Draco az élénk zöld gyepen sétált, mélyen belélegezve a tiszta és friss levegőt . Egyedül rótta a köröket, mivel a varázslat már nem kötötte Hermionéhoz. Viszont valami egészen más érzés, szinte hozzá láncolta, de erre most nem akart gondolni. Nem akart semmi mást, csak élvezni a jól megérdemelt szabadságot, és ezerszer megáldani McGalagony professzor nevét. Aki volt olyan kedves és megszabadította őket egymástól. Végül is csak saját maguknak köszönhetik az egészet, mivel példás magaviseletükkel kiérdemelték az engedményt. Draco, most egyedül akarta élvezni a sétát, de gondolt rá, hogy Hermionét is elhívja magával. Érzései összekuszálódtak, és nem tudta őket kibogozni. Valami nagyon megváltozott benne és ez egyszerre jó is volt, meg rossz is. Majd beléhasított a felismerés. Először boldognak érezte magát, aztán gondolkodni kezdett. Lemondóan sóhajtott egyet, mondván úgysem működne a dolog. „Félelemben kellene élnie mellettem- gondolta szomorúan- Talán nem is szeret, akkor meg mit emésztem magam.” Aztán a Nap felé fordulva, becsukott szemmel élvezte a sugarak melegét. A szél meglibbentette a szőke tincseit, és a fiú elmosolyodott. Bár maga sem tudta miért. Sokáig állt így, magányosan, gyönyörködve a táj festői szépségében.

Eközben Hermione mérgesen csapta be a szobája ajtaját. Harryvel és Ronnal beszélgetett, nem is olyan régen. De az egész veszekedésbe torkollott, a vita tárgya természetesen a lány szobatársa volt, mint eddig több alkalommal is. Hermione többször is védelmébe vette Dracot, amit a két barát nem nézett éppen jó szemmel. „Miért hiszik azt, hogy Draco rossz embert? Nem is tudom, miért… Miket beszélek, ők még ellenségüknek tekintik, nem is ismerik úgy, mint én. Áh soha nem fog változni a véleményük róla. Képtelenség lenne. Legközelebb jobb lesz, ha nem szólok róla semmit, még a nevét sem említem… De Ron azzal az ostoba kijelentésével, miszerint szerelmes vagyok Dracoba, már túllőtt a célon. Még ilyet én nem szeretem, csak tetszik… Miket hordok én itt össze? Na jó beismerem helyes srác, és kedvelem is, de szimpla barátságnál nincs több közöttünk és… és nem is lesz. Eleve elvetélt ötlet, még feltételezésnek is. Nem is értem, már kell mindjárt abszurd dolgokra következtetni. Kész elmebaj! De akkor sem történt semmi közöttünk, a csókot… csókokat kivéve. De az nem jelent semmit, legalábbis nekem nem és ez így van jól. Nem vagyok szerelmes Dracoba!! ” –gondolta eltökélten, de a szíve másként vélekedett. Minden egyes pillanatban nagyot dobbant, amikor az egykori ellenség alakja megjelent előtte. Makacssága nem engedte, ezt az érzést felszínre törni. Pedig a vak is - ez esetben Ron - látta, mit is érez és gondol valójában hősnőnk. Bár Ron úgy vélekedett, hogy Malfoy - közismertebb nevén „A Görény”- nem érdemli meg, hogy ő, Hermione egyáltalán szót ejtsen róla. De mit lehet tenni, ha mást diktál a szívünk?

„Ó gyűlölet, te anyja a szerelemnek
Korán látom meg, s későn ismerem meg
Milyen csodás a szerelem:
Halálos ellenségem a szerelmem.”

(Shakespeare: Rómeó és Júlia)

A következő hetekben Draco és Hermione, mintha kerülte volna egymás társaságát. Egyre kevesebbet beszélgettek, és szinte, csak a tanórákon töltötték együtt az idejüket. Hermione érzései elől a tanulásba menekült. Minden egyes percét a könyvek társaságában töltötte, éjjelekig fent volt és csak a RAVASZ- ra akart összpontosítani. Harry és Ron több kísérletet tettek, hogy lebeszéljék erről az önpusztító és megfeszített tevékenységről. De mindig ők maradtak alul a lánnyal szemben, akinek a makacsága határtalannak bizonyult. Hermione teljesen össze volt zavarodva, olyan káoszban érzete magát, amiben eddig még soha. Csak egy biztos pontot, tevékenységet akart magának keresni, ami nem juttatja eszébe Dracot. De ez nem nagyon sikerült. Ha elkalandoztak gondolatai, mindig a szőkeség arca furakodott közéjük és nem hagyott neki egy nyugodt percet sem. Hiába, nem sikerült neki egyetlen egy kísérlete sem, miszerint a fiút ki kell űznie a fejéből. Ám a ravasz mardekáros már különleges helyet bérelt magának a lány szívében, ahonnan kitépni, már nem lehetett. „Miért?”- kérdezte saját magától türelmét vesztve, és már az őrület határán. Bár nem is sejtette, hogy a válasz az orra előtt van, csak nem képes felismerni.
Draco sem volt éppen nyugodt állapotban, de ő nem kereste a megnyugvást a könyvek között, hanem inkább hosszú sétákat tett a parkban, és néha még a Tiltott Rengetegben is. Sokat gondolkodott, álmodozott, és Hermionéval ellentétben, nem futott el az érzései elől, de a legrejtettebb helyre tette el őket a szívében. Úgy hogy senki se vegye észre. Minden apró részlet a lányt jutatta az eszébe, a meleg barna szemeit, a mosolyát, az arcát… Már feladta a harcot önmagával szemben, tisztán látta a dolgokat, mint még eddig soha. Csak az nem tudta, mit tegyen. Az egyik ilyen ominózus séta után, visszaérve a közös szállásra, vágyálmainak tárgyát látta meg először, amint egy könyvet olvasott, azaz inkább aludt vele. Draco elmosolyodva ment oda hozzá, betakargatta egy pléddel, ami az egyik fotelra volt dobva és adott a lánynak egy puszit. Hermione megmozdult álmában és szája szöglétben egy apró mosoly jelent meg. A fiú egy ideig még gyönyörködött a látványban, majd a szobája felé vette az irányt. A szobában nem uralkodott éppen olyan nagy rend, de ez nem zavarta őt. Hanyagul egy kupacba rakta a használ ruháit. Már éppen a szennyes kosárba készült őket dobni, amikor egy levelet pillantott meg az íróasztalán, a rengeteg iskolai felszerelés tetején. Zöld tinta - ez nagyon is ismerősnek hatott. A ruhák újból a földre kerültek. Draco gyorsan a kezébe vette a borítékot, aminek a hátulján a Malfoyok pecsétje díszelgett. A fiú feltörte a pecsétet és kivette az ugyancsak zöld tintával írt levelet.


Fiam!

Nagyon sajnálom, hogy nem személyesen adhatom át neked ezt az üzenetet, mert sok teendőm miatt, távol kell maradnom.
Örömhírt kell veled közölnöm, ami engem személy szerint büszkeséggel tölt el. A Nagyúr nagy kegyben részesített téged, és ezzel együtt a családunkai is. Bejelentette, hogy a részt vehetsz a következő beavatáson, ami a tanulmányaid befejezése után lesz . Hidd el büszkék vagyunk rád anyáddal. Örömmel tölt el minket, hogy a megfelelő oldalon harcolsz majd, és győzelmet velünk együtt élvezheted.

Apád


Nagyon felkavarta ez a levél. Apja, nem mondott igazat vagy legalább nem tudta milyen álláspontja is van Narcissának. Draco nyugodt szívvel kijelenthette, hogy édesanyja sosem lenne rá büszke, mert halálfalónak áll. Ugyan egyszer sem említette, ezt nyíltan, de fiával szavak nélkül is megértették egymást. A Malfoy családon belüli nézetek nagyban különböztek egymástól.
Draco már előre rettegett ettől a pillanattól. Eljött az idő, választani kell. Most ha hibásan dönt az egész élete romokba dőlhet, mint egy kártyavár. Két válaszút kínálkozott: egy a Sötét Nagyúrhoz vezetett, másik meg a fehér mágusokhoz és talán a szerelméhez. Némán bámulta a levelet, hirtelen olyan tehetetlennek érezte magát. Mindig is képes volt hideg fejjel dönteni, de ez most más volt. A fejében zavartság támadt, egymást kergették a gondolatai. A káosz ellenére, szíve képes volt meghozni az ítéletet, és úgy érezte ez lesz a helyes. Nem lesz belőle egy gátlástalan halálfaló. Már csak egy nagy problémának a megoldását kellett még találni. Hogyan és hova meneküljön le az apja és Nagyúr elől?

Draco egyre furcsábban viselkedett. Nem beszélt senkivel, bár ezt nyugodt szívvel megtehette. Nem átkozta meg Ront, mert meglökte. Ami viszont még furább tette az esetet az az volt, hogy egy árva rosszmájú megjegyzés sem hagyta el a száját. Csak annyit mondott: Nem történt semmi. Aztán folytatta tovább az eddigi útját, döbbent pillantásokkal kísérve. Nem érezte szükségét a veszekedésnek, különben is nem gyerekek már, akik mindenen civakodnak. Tovább kell lépni, és végre felnőni. A jelek szerint ez Draconak talán sikerült. Fel kellett nőnie, ezt bizonyította apja és Voldemort elleni hozzáállása is. Már nem viselkedhet úgy, mint egy gondtalan gyermek, mert ha ezt tenné semmi esélye sem lenne egy önálló életre. Ezzel az eltökéltséggel járt-kelt nap, mint nap Roxfort, egyelőre biztonságot nyújtó falai között. Keresve minduntalan, a megoldást, amivel megóvhatja magát. Egyre többet gondolt a különös álomra, ami valamiféle hívó szónak hatott számára. Bár magyarázatot nem tudott volna rá adni, de érezte, valami erős kötelék odahúzza, ahhoz a nyolc emberhez. Akiket még nem ismert, mégis úgy érzete már évek óta itt vannak vele. Csalogatták, hívogatták őt, azt mondták, szűkség van rá, mert nélküle nem lesz egység. Higgyen nekik? Tanácstalan volt, mint eddig. Vészesen peregtek a homokszemeke a homokórán, kevés az idő.

„Egy porszem világot jelent,
S egy szál vadvirág az eget,
Fogd föl tenyeredben a végtelent
S egy percben élj évezredet.”

(William Blake: Az ártatlanság jövendölései)


Hermione keveset látta Dracot, a közös klubhelyiségükben és egyébként sem nagyon. Csupán az órákon vagy ebédnél, de egyébként a fiú mindig eltűnt a szeme elől. Hiába is tagadta aggódott érte. Bosszantotta, hogy Draco kerüli őt, és nem beszél vele, mint régebben. Szinte sajnálni kezdte azokat az időket, amit összekötve töltöttek. Az egyik este úgy határozott beszél Dracoval, és kinyomozza, mi van vele mostanában. Kint zuhogott az eső és a lány szerint, nincs olyan ember, aki kint lenne ilyen időben. Szóval a szőkeség valószínűleg a szobájában van. Remegő térdekkel, de elszántan megállt a fiú ajtaja előtt és bekopogtatott (szerző: ez alkalommal egy kicsit szelídebben). Bentről nem jött semmi válasz, de az ajtó nem volt bezárva, és lassan kinyílt. A lány körülnézett, nem látott a szobában senkit. Úgy gondolta bemegy, és ott megvárja a fiút. A helyiségben nem uralkodott éppen a legnagyobb rend. Draco ruhái még mindig a padlón hevertek, az ágyán összevissza lógott az ágynemű és az rengeteg papír…Hermione heves késztetést érzett, hogy rendet rakjon, de mivel az nem az ő területe, ezért nem ez lenne tanácsos. Leült az íróasztal melletti székre, nézegetett körbe-körbe, amikor is észrevett egy elég érdekesnek tűnő levelet. A papír már elég rongyos volt a sok olvasástól. Hermione kíváncsian figyelte, és vívódott magában, hogy elolvassa-e. Aztán meggyőze magát, ezzel nem fog ártani senkinek, és olvasni kezdte a levelet. Amikor az ajtó kivágódott és a tejföl szőke mardekáros színre lépett. Csapzott hajjal, mérges tekintettel és méregzöld kviddicstalárban állt a szoba közepén. A lány ijedtében kiejtette a kezéből a levelet és rémült arckifejezéssel nézett a dühös Draco izzó szürke szemeibe. Nem tudta mi lesz most, de számított egy kitörő hangorkánra. Pár másodpercig csak fürkészték egymást, érezhető volt a feszültség a levegőben.
- Mit keresel itt?- kérdezte cseppet sem kedves hangon és a földre esett pergamenlapra, szegezte a tekintetét, majd újra a lányra és összehúzta a szemöldökét.
- Én …csak..- kezdte Hermione remegő hangon, és halálra vált arccal.
- Nem kellett volna elolvasnod!- suttogta.
- Ne haragudj!- hajtott le a fejét.
Csöndesen meredtek maguk elé, hirtelen nem tudtak semmit mondani. Kínos egy helyzet volt.
- Mi fogsz csinálni?- kérdezte a lány, megtörve a csendet.
- Most menj el, kérlek!- mondta halkan a fiú.
Hermione tanácstalanul, nézett Dracora, akinek az arca az érzelmek szikráját sem mutatta. Lassan elindul kifele a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Draco magára maradt és fáradtan roskadt az ágyra. Most még nem jött el az az idő, hogy elmondja, mit tervez.