...

Beköszöntött a november, az idő kezdett hidegebbre fordulni, és a tél első jelei már megmutatkoztak a vidéken. Draco az ablakából nézte a Tiltott Rengeteg fáinak, utolsó lehulló leveleit. Szeretett volna sétálni, de nem mehetett, mivel rabsága még mindig tartott.(Kviddics edzés kivétel volt, mert akkor a Mardekár elveszette volna a fogóját, és Piton ezt sérelmezte volna. Szóval egy kis közbenjárás segítségével, a professzor megoldotta ezt a problémát és Draconak nem kellett nélkülöznie az edzéseket.) Hermionét, nem szívesen kérte volna meg. Bár kapcsolatunk, némiképpen javult valamicskét az eltelt napok alatt, mégsem tudta magát egy ilyen lépésre elszánni. A fiú egyre mélyebbre merült gondolataiban, felidézve egy régi emléket. Szinte látta saját magát 6 évesen, a kúriához közeli erdőcskében bolyongva, apjával, akinek a kezét semmi pénzért nem engedte volna el. Eszébe jutottak az ilyen kirándulásokon elhangzott történetek, amik nemes, nagyhatalmú varázslókról szóltak, akik egykor családjának részét képezték. Draco elmosolyodott, szeretett így gondolni apjára, aki ekkor még gondos volt és figyelmes. Furcsa, mióta felnőtt- azaz csak afelé halad- minden megváltozott, Lucius távolságtartó lett fiával, de nem csak vele, hanem feleségével is. Elmaradtak a régi meghitt beszélgetések, a séták az erdőben, csak a parancsok maradtak semmi más. Lucius egyre szigorúbban nevelte a fiát, nem törődve, annak érzéseivel és meggyőződéseivel. Az eszme, amit mindenáron át akart adni fiának, az az volt: Ne ismerj magadnál különbet, és minden helyzetben a nevedhez méltóan viselkedj!
A legfontosabbnak viszont azt tartotta, hogy ne szegülj szembe a Nagyúrral. Bár Draco csak nagyritkán mondott ellen apjának, soha nem merte még megemlíteni sem, hogy ő nem akar halálfaló lenni. Gyerekként a mesék, még elkápráztatták, és ő is pontosan olyan akart lenni, mint a dicső rokonok. De ahogy egyre jobban megismerte a körülötte lévő világot, már nem akart olyan lenni. Hiába ő soha nem, volt gonosz. Természetesen nem volt szent, ezt bizonyítják a csínytevései és egyéb dolgai, de az, hogy Voldemort talpnyalója legyen, ettől a hányinger kerülgette. Az igazat megvallva, nem volt hozzá semmi kedve, és nem akarta magát egy ilyen gátlástalan parancsolgatásának alávetni. Utálta, ha utasítgatták, ez volt talán az egyik olyan- most ez esetben hasznos és figyelemreméltó- tulajdonság, amit a Malfoyoktól örökölt. Miután, mindent átgondolt, elment az ablaktól. Majd eszébe jutott az átváltozástan dolgozatta, amit nem is olyan soká be kell adnia. Fogta magát, kiment a szobából és keresni kezdte a megfelelő könyvet, amire szűksége volt.

Ugyanebben az időben Hermione, szintén az ablakon bámult kifelé. Kezében éppen barátai levelét szorongatta, akik szörnyen hiányoztak neki. Már hetek óta csak futólag találkozott velük, mivel Draco miatt nem mehetett oda hozzájuk. Ők meg, szintén a szőkeség miatt, nem látogathatták meg itt. Jobb híján, levelezésbe kezdtek. Harry és Ron kifejezték őszinte sajnálatukat a lány cellatársa miatt, és a lelkére kötötték, ha bármire vetemedne a ravasz kis görény, akkor ők nagyon szívesen segítenek laposra verni. A fiúk legfontosabb célként, Hermione felvidítását tűzték ki. Első lépésként Ron magához vette Csámpást, akit a lány nem hozhatott ide, mert a szőke herceg allergiás a macskaszőrre. Harry természetesen egyetlen apró mozzanatot sem felejtett el megemlíteni, hogy Ron hogyan küld meg nap, mint nap a cicával. A lányt örömmel töltötték el a levelek. Mikor már vagy századszor olvasta, a „Sátán macskájának”- ahogy Ron nevezte- akcióját, és a következményeket, figyelme elkalandozott, majd tekintete a parkra tévedt. Nem volt éppen rossz idő, és úgy gondolta jó lenne egy kicsit kimozdulni innen. Már napok óta nem mozdult ki a kastély falai közül, kivéve azokon az órákon, amiket a szabadban tartottak. Végül is csak Dracot kell meggyőznie, ami talán nem lesz egyszerű, de meg kell próbálnia. Kiment a szobájából, és meglátta lakótársát. Gondolta lesz, ami lesz, beszél vele. Már megfogalmazta magában az érveket is, amiket felhozna, ha mégsem érné el a célját.
- Szép kint az idő- szólt a lány
- Aha -mondta a fiú, aki éppen a könyvespolcot fürkészte, de titokban azt remélte, hogy azért mondta ezt, mert ki akar menni a szabadba.
- Nincs kedved sétálni?
- Nem is rossz ötlet, menjünk- szólt a fiú.
Próbálta elrejteni, mosolyát, de nem igazán sikerült neki, a lány viszonozta a mosolyt és örült neki, hogy ilyen könnyen sikerült Dracot kicsalogatnia innen.

Később már a park füvét taposták. A szél már elég hideg volt, ezért vastag kabátot kellett felvenniük. Hermione nagyot szippantott, a friss hideg levegőből, amitől teljesen megborzongott. Draco a szeme sarkából figyelte a lányt. Fogalma sem volt, hogy egyáltalán, miért kezdi megkedveli őt, akit még nem is olyan régen, elmondott mindenféle sárvérűnek. Útjuk a kviddicspálya mellett vezetett el. A fiúnak egy remek ötlet jutott eszébe, ha már egyszer anno megígérte a lánynak, hogy megtanítja repülni, most itt a remek alkalom.
- Megyek, repülök egyet. Jössz?
- Én?- kerekedett el a lány szeme.
- Látsz itt még valakit?- nézett körbe figyelmesen.
- Nem.
- Akkor meg?- sürgette a lányt.
- Hát tudod én… izé nekem, tériszonyom van.
- Ne aggódj, majd én vigyázok rád.
- Érdekes, és nagyon furcsa tőled ilyeneket hallani.
- Aha néha én is meglepődöm magamon – mondta a fiú komoly képpel.
- Na jó- sóhajtott - legyen.
- Ez a beszéd, gyere utánam.
Bementek a seprűtároló részlegbe. Draco gondos mérlegeléssel és szakértelemmel választotta ki számukra a megfelelő seprűket. Hermione, pedig kerített két kviddicstalárt, amelyek használtak voltak ugyan, de egy ügyes kis bűbájt segítségével, tisztává varázsolta őket.
- Ezeket meg hol találtad?- kérdezte a fiú és megszagolt az egyiket.
- Itt- mondta tárgyilagosan.
- Jó- vonta meg a vállát a fiú és már nyúlt a zöld színű talár felé.
- Az nem hiszem, hogy jó lesz rád.
- Miből gondolod?
- Jó a szemértékem, és nő létemre, azért van elég tapasztalatom a ruhaméretek terén.
- Á már értem- mondta , tettetett meglepődöttséggel- De mondd csak, az ugye az merő véletlenség, hogy ezt a talár itt griffendéles.
- Képes lennél rólam ilyet feltételezni, hogy griffendéles talárba akarlak bújtatni?- mondta a lány és közelebb ment Dracohoz – Egyébként igazad lenne – súgta a fülébe közvetlen közelről.
Azzal Hermione megfordult és elvonult átöltözni, abba a talárba, amit az előbb Draco a sajátjának hitt.
Később mind a ketten, kint álltak a pálya füvén. Mondhatni teljes harci díszben, Draco pirosban, Hermione pedig zöldben. A lány nem állhatta meg, hogy ne szóljon egy szót sem, a tiszteletbeli griffendéles öltözékéről.
- Jó áll neked a piros.
- Köszönöm. Csak ne áruld el, hogy felvettem, mert akkor lőttek a hírnevemnek- szólt aggodalmaskodva.
- Mert neked olyan is van?- kérdezte a lány ártatlanul.
- Ne akard kihúzni a gyufát, mert nem tanítalak meg repülni.
- Ki kért rá?
- Hát te.
- Mikor? Én nem emlékszem rá.
- Amikor büntetőmunkán voltunk.
- Jaj ne is emlékeztess rá!- mondta megborzongva, és vágott egy fintort.
- Hogy is mondtad: „Draco, én nem tudok repülni”- utánozta a lány hangját.
- Jól van, na. Hagyj békén, mert itt hagylak!
- Hogyan?- kérdezte érdeklődve- Hiszen, ha nem vetted volna észre, össze vagyunk kötve.
- Még nem tudom, de ne aggódj, kitalálom, hogyan törjem meg a kötőbűbájt- mondta durcásan. Draco kacsintott egyet a lányra, megköszörülte a torkát és belekezdett a mondanivalójába:
- Jó abbahagyom, mert akkor soha nem repülhetek. Szóval akkor kezdjük, az már alapokat biztos tudod. Legalább is remélem.
- Aha tudom.
- Helyes! Akkor emelkedj fel és ne nézz le.
- Ennyi?
- Ennyi. A többit fent megbeszéljük.- mondta a fiú és elrugaszkodott a földtől - Gyere utánam!
Hermione bólintott, és lassan emelkedni kezdett. A szél az arcába csapott, és ő becsukta a szemét, majd egyre magasabbra szállt. Draco érdeklődve figyelte, gyorsan odarepült hozzá, és megállította. Majd gyengéden megfogta a kezét, ami görcsösen fogta a seprűnyelet. Aztán ügyesen úgy fordított meg, hogy pont a lemenő Nap irányában nézzen.
- Most nyisd ki a szemed!
- Nem merem.
- Dehogynem, ha már eddig feljutottál, ezt nem hagyhatod ki.
A lány óvatosan kinyitotta a szemét. Lenyűgöző táj tárult a szeme elé. Imádta nézni a naplementét, el sem tudott volna képzelni szebbet ennél. Az ilyenkor megjelenő színek, a pirostól a rózsaszínig, káprázatos látvány nyújtottak. Fent elég erősen fújt a szél, de ez nem zavarta őket. Furcsa az élet, pont az ellenségével van itt, gondolta Hermione, és elmosolyodott. Már nem gyűlölte Dracot, mint régen, csak még azt nem tudta minek is nevezze a kapcsolatukat.
- Gyönyörű, ugye? -zökkentette ki a gondolkozásból a lányt.
- Igen az.
Dracoban, feltámadt komiszabbik énje, megborzolta a lány haját, és elsuhant mellőle. Hermione- mit sem törődve a tériszonyával- követte egyre szélsebesebb tempóban. Felszabadult volt és örült, hogy érezheti azt a mérhetetlen szabadságot, mit még eddig nem nagyon volt alkalma megtapasztalni. A fiú élvezte, hogy üldözik és kihasználva a lány gyakorlatlanságát, mindig meglógott előle. De Hermionét sem kellett félteni, mert ő is tett egy-két meglepő mozdulatot, amit Draco ki sem nézett volna belőle.
- Kviddicsezned kellene. Nem gondoltál még rá?
- Én és a kviddics, hát az két külön dolog.
- Miért? Ez is megtanulható, igaz nem könyvekből. De ki tudja, még egészen jó játékos is lehetsz.
- Ühümm. Persze ezt csak, azért mondod, mert ha belépnék a csapatba, tuti, hogy a Mardekár nyerné meg a kviddicskupát.
- Rémeket látsz, én nem is gondoltam erre - mondta a fiú és zuhanórepülésbe kezdett, majd elegánsan landolt a pálya füvén.
Miután, már mindketten a földön voltak, élénk beszélgetésbe kezdtek egymással, és visszaindultak a kastélyba. Nem is gondolták, hogy egy öreg varázsló, mosolyogva figyeli őket a dolgozószobájának ablakából. A két fiatal a kastélyba érve, a holnapi Mardekár & Griffendél találkozóról kezdett elmélkedésbe.
- Mit gondolsz, ki nyeri a holnapi meccset?- kérdezte a lány érdeklődve.
- Nyerni fogunk! -mondta magabiztosan a fiú.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mert tudom, szinte érzem a zsigereimben.
- Aha, már értem- mondta, a lány gúnyosan.
- Nem hiszel nekem, ugye?
- Hát…
- Fogadjunk!
- Jó, és miben?
- Ha vesztesz… akkor…
- Akkor mi lesz?- türelmetlenkedett a lány.
- Akkor …Mond előbb te, hogy mire gondoltál!
- Jó, ha te vesztesz, akkor te írod meg a bájitaltan házi dolgozatomat.
- Oh minő borzalmas büntetés- vigyorodott el Draco.
- És te nagyokos, mit találtál ki nekem?
- Ha én nyerek, akkor neked meg kell csókóni szerény személyemet, azaz engem.
Hermione felkapta a fejét, és belenézett a fiú huncut szemeibe. Összehúzta a szemöldökét és próbált rájönni, vajon ugyanaz a Draco Malfoy áll előtte, aki az év elejém megátkozta. Miért kérhet, tőle, Hermionétól ilyesmit? Aztán mérlegelni kezdte az esélyeit. Végül is a Griffendél mindig megverte a Mardekárt, ezek szerint, nincs mitől félnie. Nyugodt szívvel vállalhatja a kockázatot, úgy is ő fog nyerni, már ha az események az előző évekhez hasonlóan történnek.
- Rendben – mondta és kezet nyújtott a fiúnak, bízva Griffendéles csapat minden tagjában- Áll az alku.
- Veszíteni fogsz.
- Az nem olyan biztos.

Gyönyörű reggelre ébredt Roxfort diákserege. Az idő tökéletes, volt a repülésre. A levegő éles volt és tiszta. Nap- tél révén-erőtlenül sütött. Az ég gyönyörű türkizkék színben pompázott, és egyetlen kósza felhőcske sem lábatlankodott rajta. Hermione és Draco izgatottam mentek le a Nagyterembe, ahol már javában készülődött a rajongótábor és a csapattagok. Draco a többi játékossal ellentétben, nyugodtan evett, néha rásandítva a mellette ülő lányra, aki próbálta ezt nem észrevenni, és inkább a reggelijére koncentrálni. Majd miután végeztek, Hermione sok szerencsét kívánt a fiúnak, aki mindezt egy kaján mosollyal fogadta azt.
- Úgyis én fogok nyerni-vigyorgott, fogta a seprűjét, és elindult kifelé.
A lány sietve távozott, hogy remek helyet szerezhessen. A lelátókon rengeteg gyűlt össze, Hermione egy ötödikes griffendéles lány mellet foglalt helyet. Pályára léptek a játékosok, elfoglalták pozíciójukat és megkezdődött a meccs. A lány hevesen dobogó szívvel nézte a suhanó, villámgyors alakokat, és reménykedett. A küzdelem egyre szorosabbnak bizonyult. A két csapat fej-fej mellett haladt, magyarul pontszámuk megegyezett, ami elég ritka egy kviddicsmeccsen. Hirtelen a feltűnt a cikesz a pálya közepén, amit a két fogó észre is vett. Veszett tempót diktálva, vették üldözőbe a piciny labdácskát. Draco és Harry szorosan egymás mellett repültek ide-oda lökdösve egymást, mintha az életük múlt volna a győzelmen. A helyzet, pattanásig feszült lett, a két gyereket már csak méterek választották el a dicsőségtől. Amikor is Draco megelőzte Harryt, és kinyújtott a kezét. Már markában érezte a szárnyas labdácskát, de olyan dolog történ ekkor, amire sem ő, sem a közönség nem számított. A cikesz eltűnt. De hová, tehetnénk fel joggal a kérdést. Hát nem máshova, mint egy arra járó, helyesebben repülő pelikán csőrébe. A madár ránézett, a meghökkent fogóra, fogta magát, és egy pukkanás kíséretében eltűnt a színről. A pályán síri csend honolt, senki nem tudta nevessen-e vagy sírjon. Biztosra veszem, ha lettek volna tücskök november közepén, azoknak is hallhattuk volna a ciripelését. Mintha kiürült volna a stadion, senki nem mordult, csak figyelmesen várták a következményeket. Draco feje egyre vörösebb lett- a társaság lélegzet visszatartva figyelte, hirtelen senki sem tudta, hogy a méregtől vagy az elfojtott nevetéstől következett be rajta ez a változás- aztán rázkódni kezdett, és kitört belőle a nevetés. A többi szurkoló, de még a játékosok is követték a példáját. Hamarosan már egész hangorkán söpört végig a pályán. Kivételek, mint mindig most is akadnak, ez esetben ki is lehetett ez a személy. Ki más, mint Piton professzor- a Mardekár feje - aki azt hangoztatta, hogy ez csalás a Mardekár ellen és újra kell játszani a mecset. De nem hallgatott rá senki. A meccsnek volt eredménye: döntetlen, ami ellen egyik csapat sem tiltakozott, sőt nem is akarták, újra játszani a mérkőzést. Draco még életében nem nevetett még ennyit és ennyire felszabadulta, talán még soha. Szinte görcsöt kapva szállt le a földre. Ilyen még nem volt, hogy egy madár kapja el a cikeszt, néhányan azt is rebesgették, hogy ez az eset nyílván, még Roxfort történetébe is bekerül. Hermione mosolyogva nézte a nevető diáksereget, és elindult a hömpölygő tömeggel vissza a kastélyba. Aztán hirtelen valaki, befogta a száját, és berángatta egy sötét zugba.
- Ne sikít! Én vagyok -mondta Draco.
- Tudom, hogy te vagy –szólt a lány mire sikerült leszednie, a fiú kezét a szájáról.
- Na mi legyen.
- Mi legyen?
- Mert minek kellene lenni?
- Mit csináljunk?
- Mit kellene?
- Hermione, ne húzd az agyamat.
- Mióta hívsz a keresztnevemen?
- Nem tudom, mondjuk mostantól.
- Jó.
- Akkor mi legyen a fogadással?
- Nem nyert egyikőnk sem.
- De valamit…
- Semmit.
- Van egy ötletem.
- Mi?- kérdezte a lány érdeklődve.
Draco huncut mosollyal közeledett felé. Hermione viszont gyorsabb volt, elfordult tőle, és mit sem törődve vele, elindult visszafelé a kastélyba. Ám a köztük lévő kötelék újra aktivizálódott. A következmény, pedig az lett, hogy a mérgesen, az egyik oszlopnak támaszkodó fiú elesett.
- Ne haragudj! - szólt hátra a lány nevetve.
Már ment volna tovább, amikor ő is földön landolt, szintén McGalagony ügyes bűbájának köszönhetően.
- Már nem haragszom - mondta a földön fekvő Draco gúnyosan.
A lány nem szólt, vissza semmit, csak feküdt tovább a füvön. A fogadást egyikük sem nyerte meg és nem is vesztette el. Valljuk be elég érdekes eredmény volt, de ha ez van nincs mit tenni.