...

Draco kialvatlanul ébredt, eléggé kifárasztotta a tegnap esti álom. Az a sárkány és az a titokzatos lány -akinek megpróbálta megnézni az arcát, de nem sikerült- sok volt ez neki egy éjszakára. Fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát, mint aki mérföldeket futott. Ásított egy hatalmasat, aztán észrevette, hogy a pizsamája felvétele nélkül, egy maga köré csavart törülközőben feküdt le, bár ennek számára nem volt túl sok jelentősége, csupán csak annyi, hogy fázott egy kicsit még a takaró alatt is. A lássuk be, ez nem is csoda egy ilyen rideg pincehelyiségben. Nyújtózkodott egyet, majd a hátára fordult. Gondolataiba merülve, bámulta a plafont, aztán egyszerre eszébe jutott a tegnapi párbaj. Gyávának érezte magát, megsebesíteni egy lányt. Mérgében beleboxolt a párnájába, és elátkozta azt a percet, amikor először megismerte Hermionét. Becsukta a szemét, felrémlett előtte a lány angyalian szép és dühös arca, a fiúnak egyszeriben ellenállhatatlan mosoly jelent meg finomvonású arcán. Mikor feleszmélt, min is gondolkodik éppen, lerúgta magáról a takarót, felkelt és bement a fürdőszobába. Jéghideg vízzel mosta meg az arcát, hogy egy kicsit észhez térjen. Belenézett a tükörbe, szemében valami különös fényt vett észre, amit eddig még soha sem. Vett egy nagy levegőt, arcának vonásai megkeményedtek és megrovóan így szólt:

- Térj már észhez Draco! Az csak egy sárvérű, és még csak nem is szép!- mondta nagy komolysággal, bár égnek álló hajjal és ruha nélkül senki sem vette volna komolyan.

Már éppen ment volna vissza az ágyába, amikor is meglátta jobb vállán a halovány sárkányjelet. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy jobban lásson.

- Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel hitetlenkedve és ujjaival végigsimított a vállán lévő jelet. Most tudatodul csak igazán benne, hogy amit álomnak hitt, valóság és ő valóban megigézett, rajta kívül még nyolc vadidegen emberrel egy csodálatos lényt.

Elképedt arccal ment vissza az ágyához és leült a szélére. Idegesen simított hátra haját, ami ennek következtében még jobban kócos lett, mint annak előtte. Pár percnyi gondolkodás után, így döntött: jobb, ha erről nem beszél senkinek, addig, amíg saját maga utána nem jár a dolgoknak. Vett egy mély levegőt, majd készülődni kezdett. Miután rendbe szedte magát, már indult volna a könyvtárba, hogy elkezdje a kutatást. Amikor is eszébe jutott, hogy találkozója lesz szívének, nem éppen a két legkedvesebb hölgyével, egy ronda fintor jelent meg az arcán. Nem volt más választása, ha nem akart bajba kerülni, mennie kellett. Így hát a harmadik emelet felé vette az irányt, cseppet sem gyors léptekkel, ne hogy véletlenül ő legyen az első, aki a helyszínre ér.

Pontban nyolc órakor Draco már a Morgana la Fay portréja előtt várta, egyedül, újdonsült „szobatársát” és a „drága” McGalagony professzor. Unalmában a falnak támaszkodott és a gondolatiba merült. A folyosó végén egyszer csak, Hermione jelent meg, mint mindig egy vaskos könyv kíséretében. A fiú felé nézett, de nem mutatott semmi hajlandóságot valami köszönésféle megeresztésének, csupán intett egyet a lánynak. Aki mindjárt rákérdezett a lényegre:

- Hol van McGalagony?

- Szerinted, ha tudnám, itt várnék rá?- mordult fel a fiú.

A lány sóhajtott egyet, a falnak vetette a hátát, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. Már negyednyolc is elmúlt, amikor McGalagony megjelent a helyszínen. Lobogó talárral és cseppet sem mosolygós arccal. Biccentett a két gyereknek, majd bemondta a jelszót:

- Barátság- erre Draco és Hermione egy jelentőségteljes pillantást váltottak, és fintorra húzódott szájjal fordultak el egymástól. A portré eltűnt és a helyén a klubhelyiségbe vezető folyosó jelent meg. Belépve a helységbe, nagyon otthonosnak látszott az egész. Néhány kényelmes ülőalkalmatosság, egy kandalló, néhány könyvespolc, óriási panorámaablakok -amin rengeteg fény áradt be a szobába- alattuk félkörívben párnázott pad húzódott. Szóval kellemes „börtön” volt ez a két jómadárnak.

- Üljenek le!- mondta határozott hanggal a professzor, Draco és Hermione engedelmesen helyet foglaltak, az egyik kényelmes kanapén - Azt szeretném még maguknak mondani, hogy mostantól semmi panaszt nem akarok hallani magukról. Még ma visszamehetnek a klubhelyiségeikbe a holmiikért, aztán többet ebben az évben nem tehetik be oda a lábukat. Ma kilenc órára legyenek Hagrid kunyhójánál. Most elmehetnek.

A két gyereknek nem kellett kétszer mondani, sietve elhagyták a terepet. Aztán elindultak a közös óráikra.

A nap hátralevő része elég gyorsan telt el. Bár nem egészen eseménytelenül. A furcsa párost lépten nyomon nem felejtették el, emlékeztetni rá, mennyire szerencsések, hogy együtt lehetnek, persze a dolog rossz értelmében. A sértések és egyéb rosszmájú megjegyzések (főként a mardekárosoktól) inkább Dracot érték, mintsem Hermionét. Nagyon viccesnek találták a „párosítást” és azzal szekálták a fiút, hogy aranyvérű létére szégyent hoz a saját családjára, nem utolsó sorban az egész mágusvilágra. Bár a fiú próbálta kontrolálni magát, de néha meg tudta volna fojtani az összes nevetgélőt. Az iskolában szárnyra kaptak a különböző érdekesnél érdekesebb történetek a Dracoról és Hermionéról, nem volt olyan ember Roxfortban, aki ne hallott volna valamit róluk.

Már alkonyodott, ősz révén a nap előbb tért nyugovóra. Az ég tiszta volt és felhőmentes, így gyönyörűen lehetett látni, a milliónyi világító csillagot és a Holdat. Enyhe, de csípős szél rezegtette a Tiltott Rengeteg fáit. Minden csendes és nyugodt volt. Kilenc órakor Hagrid már az erdő szélén várta a két gyereket. Először Draco érkezett meg a helyszínre, de Hermionénak nyoma sem volt. A fiú türelmetlenül toporgott, percenként az óráját nézte, minél előbb túl akart esni ezen a büntetőmunkán. Végül Hagrid törte meg a kínossá váló csendet:

- Hol van Hermione?- kérdezte Hagrid.

- Honnan a fenéből tudjam?- mondta unott és nemtörődöm hanggal.

A kastély felől egy sötét árny suhant keresztül a parkon. Már elég sötét volt, de csak annyira még nem, hogy a közeledő köpenyes nő alakját ne lehessen kivenni. Nem is kellett nagy jóstehetséggel rendelkezniük az erdő szélén állóknak, hogy kitalálják, hogy kit is rejt a sötét köpeny. Mikor Hermione közelebb ért, lehúzta a fejéről a csuklyát.

- Ne haragudj Hagrid, hogy késtem - mondta zihálva.

- Semmi baj. Akkor, most el is mondom nektek mi lesz a feladatotok. A következő legendáslények gondozása órára kell befognotok egy lényt – erre Draco lemondóan felszisszent, de az óriás nem is foglalkozott vele és zavartalanul folytatta tovább - Él itt az erdőben egy különleges faj, a fekete unikornis. Ezek csak itt, a Tiltott Rengetegben élnek, sehol máshol nem találhatók meg Angliában. Minden tizedik évben a Vénusz és a Mars együttállásának éjszakáján születnek, de azért szép nagy csorda van az erdőnkben. Elég nehéz őket megtalálni és befogni, de azt hiszem nektek menni fog. Két napot kaptok, hogy befogjatok egyet, de ha nem sikerül, akkor gyertek vissza, és ne keressétek őket tovább. Baj esetén küldjetek fel jelzőszikrákat…

- Te nem jössz velünk?- vágott a szavába rémülten a lány.

- Miért mennék? Mind a ketten iskolaelsők vagytok és úgy hallom elég nagy tapasztalattal rendelkeztek az átok szórás terén.

- De én egyedül nem megyek be Malfoyal az erdőbe!- mondta a lány, az említett csak megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit.

- De még mennyire, hogy bemész vele. Választhatsz vagy ez, vagy kicsapnak. Sajnálom, de McGalagony utasítása volt, hogy ne menjek veletek- mondta Hagrid.

Hermione mérges tekintettel, meredt rá, majd elfordította a fejét és gyors léptekkel elindult az erdő belseje felé. Draco sóhajtott egyet, zsebre tette a kezét és nyugodt léptekkel elindul a durcás lány után. Egyre sötétebb lett, ahogy beljebb értek. Már nem látszott Hagrid kunyhója és a kastély sem. A dühös lány, nem bírta magában tartani nemtetszését, kitört belőle a megállíthatatlan szóáradat. Fél órán keresztül be nem állt a szája, közben Draco szótlanul haladt előre ügyet sem vetve a lányra.

- Mit követtem el, hogy ezt érdemlem? Miért kell nekem itt mászkálni az erdő közepén, és egy nyavalyás unikornisra vadásznom…Hogy süllyedhettem ilyen mélyre? Majdnem kicsaptak, és a tetejében egy görénnyel kell…

- Fejezd már be!- szólt rá Draco végül, amikor már nem bírta tovább hallgatni- Mást sem hallok egész úton, csak hogy milyen rossz neked így, meg milyen rossz úgy- mondta gúnyosan, majd felemelt hangon ezt mondta - De szerinted, nekem az volt az álmom, hogy veled legyek összezárva? Ki kell, hogy ábrándítsalak, nem ez volt. Szóval, kuss, és folytassuk az utat!

- Semmi beleszólási jogod nincs abba, hogyan sajnálom magam! – mondta a lány.

- Elég legyen már!- szólt rá újra a lányra.

- Te fejezd be!

- Fejezd be te!

- Görény.

- Sárvérű.

- Mondtam, hogy nem hívj sárvérűnek!

- Te meg ne hívj engem görénynek?

- Jó.

- Helyes! Megegyeztünk?

- Meg.

A lány újra megszaporázta a lépteit, és már jóval Draco előtt járt, aki lassan sétálva követte. Nem lehetett rá azt mondani, hogy elsieti a dolgokat. Körültekintően megfigyelt mindent, hogy legyen mindig valami tájékozódási pontja, ha végre kifelé mennek innen. Hermione, hallott valamit, ami megijesztette, hirtelen megállt, és holtra vált arccal meredt a bozótba.

- Most meg, miért álltál meg?

- Te nem hallottad ezt a zajt?- kérdezte remegő hangon.

- Én nem hallottam semmit- mondta Draco haláli nyugalommal.

- Ott a bokrok között van valami- mutatott a lány, remegő kezekkel a bokrok felé, majd hátrál egy kicsit, maga elé engedve a bátor mardekárost.

Hermionét nem lehetett éppenséggel egy félős kislánynak nevezni, sőt a kalandok, amiket eddig Harry és Ron oldalán átélt, nem azt mutatták, hogy gyáva lenne. De most, itt a rengetegben egyedül, helyesebben Malfoyjal, nem érezte magát biztonságban és nem tudott józanésszel gondolkodni. Szíve egyre hevesebben dobogott és felkészült az esetleges támadásra, megmarkolta a pálcáját, lélegzetvisszafojtva figyelt és várt. Eközben a fiú óvatosan a bokrok felé lépett, ami most megrezzent. Draco kinyújtotta a kezét és félrehajtotta az ágakat, amikor is egy hirtelen kiugrott a borokból egy nyúl. A fiú olyan harsány nevetésbe kezdett, hogy zengett az egész környék. Hermione pedig elpirult zavarában, bár ezt az apró változást a jótékony sötétség eltakarta.

- Nevess csak- szólt a lány epésen - Sohasem tudhatod, mikor támadnak rád.

- Talán ez az ártatlan nyuszi, akart rád támadni? Ne nevettess már.

- Nem a nyúlra gondoltam. Hanem csak úgy általánosságban, ez az erdő nem biztonságos.

- Ha te mondod…

Az út tovább része csendben telt. Hermione szeretett volna beszélgetni, de nem tudta mit mondjon és ilyen tuskóval, mint Malfoy nem lehet beszéli, csak veszekedni, legalább is ő így gondolta . Mondjuk a helyzet könnyebb lett volna, ha valaki olyannal sétál itt, akit nem utál ennyire. Egyre hidegebb lett az idő. A lány, fázósan burkolózott be a köpenyébe és átkozta azt a percet, amikor úgy döntött, hogy csak egy vékony köpenyt vesz fel. Valami zaj hallatszott a közelből, de az előbbi eset fényében, nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Aztán egy fekete árnysuhant át jóval előttük az ösvényen, olyan gyorsan, hogy alig lehetett észrevenni. Draco, aki eddig is figyelmesen pásztázta a környéket, felfigyel a furcsa árnyra. Gyorsan a lányhoz lépett, befogta annak száját -aki valami ilyesmit mondott, hogy: „Engedj el te, szemét görény, mert darabokra átkozom azt a hülye fejedet!”- közelebb húzta magához, és a fülébe súgta:

- Maradj csendben - mondta a fiú mély és nyugodt hangon. Hermione hátán kellemes bizsergés futott végig a szavak hatására, érezte a fiú meleg leheletét a nyakán, és a szédítően finom illatát, ami egészen elbódította - Ne próbálj megharapni! Most elengedlek, de ne kiabálj. Megértetted!

A lány bólintott jelezve, megértette mindent, a fiú lassan elengedte, óvatosan megfogta a kezét, és a fák közé vezette a lányt. Fel sem eszmélt, kinek a kezét fogja, most teljesen másra összpontosította minden figyelmét. Egy tisztás tűnt fel a közelben, amit a páros halálos csendben közelített meg. A közelben lévő vastag törzsű fa mögé osontak, Draco intett a lánynak, hogy nézzen ki a tisztásra. Gyönyörű holdfényben fürdő liget tárult a szemük elé. Mindenfelé lágyan hajladozó fűzfák tarkították a tájat és a pázsitot ezernyi apró csillagvirág díszítette. Ezüstösen csillogó patakocska csordogált az egyik öreg szikla tövéből, aminek innenső partján, fekete unikornis csillapította szomjúságát a hideg vízből. Az állat selymes sörényét lágyan fújta a szél és szőrén megcsillant a Hold álmos fénye. A két gyerek, még életében nem látott, ilyen csodálatosan szép lényt. Egy ideig csak megbabonázva figyelték, majd Draco ezüstszínű kötelet varázsolt elő, és lassan az állat felé indult. Közben intett Hermionénak, hogy maradjon a háta mögött. Az unikornis felemelte a fejét és a közeledő fiú szürkén csillogó szemeibe nézett, aki úgy érezte, mintha az állat a lelkébe látna, és kifürkészte volna minden titkát. Egy hirtelen gondolattól vezérelve, behunyta szemét és erősen koncentrált a bűvös lényre, biztosítva róla, hogy nem fogja bántani. Egyre közelebb és közelebb jutott az állathoz, kinyújtotta a kezét és megérintette az állat feketén tündöklő sörényét. A fiú közelebb hajolt hozzá és valamit a fülébe suttogott, majd megpaskolta a fejét és rátette a kötelet. Az állat nyugodtan tűrt mindent és engedelmeskedett a fiúnak. Hermione a háttérből ámulva, figyelte az eseményeket. Nem gondolta volna, hogy Draconak sikerül befognia az unikornist. Sőt még azt sem, hogy egyáltalán meg tudja közelíteni. Ugyanis egy ilyen lény csak olyan ember tud megfogni, akinek lelke mélyén jóság lakozik. Nagyon meglepte az egész, már nem úgy nézett a fiúra, mint egy érzéketlen tuskóra, hanem egy olyan emberre, aki képes némi érzelem kimutatására és meg van benne a jóra való hajlam, mit mindenki más normális emberben. A lány rájött, hogy a „kegyetlen Draco Malfoy” csupán egy álarc, ami mögött érzelmek is lehetnek.

- Gyere közelebb - szólt a fiú. Hermione lassan közelebb ment. Az unikornis megérezte, hogy némi félelem van a lány szívében, ezért bátorítólag közelebb lépett hozzá, hagyva, hogy a bátortalan kezek végigsimítsák a fejét. Furcsa érzés volt ez a lány számára, mintha selymet simított volna végig. A varázslény minden porcikája végtelen nyugalmat sugárzott, ami a lelkébe is beleköltözött. Mosolyogva nézett rá és már nem tartott tőle.

- Na jó menjünk - mondta a szőke, megszakítva az idillt az unikornis és a lány között – Ha sietünk, talán reggelre sikerül is innen kijutnunk.

- Remélem is.

Elindultak egy sötét ösvényen, ahol a kevés fény miatt, már alig láttak. A fák félelmetesnek tűntek, göcsörtös ágaik recsegése kísértetiesnek hatott a dermesztő csendben. Az erdő ezen a szakaszán életnek nyomát alig lehetett látni, mindenfelé csak szúrós, tövises bokrok és kiszáradt vén fát szegélyezték a tájat. Ide még a Hold sáppad fénye sem jutott el teljes egészében. Hermione riadtan nézett körül, nem volt biztos benne, hogy elfelé erre jöttek, bár a nagy sietségében azt sem nézte merre megy. A fák egyre sűrűsödtek és tejfehér köd telepedett a tájra. Most már csak a pálcájukból pislákoló fényre voltak utalva, ezek voltak közel, s távol az egyetlen fényforrás. Hermione éppen egy hatalmas tüskés bokor mellett haladt el, aminek négy centiméteres tüskéi elég fenyegetően meredtek a sötétbe, szerencsétlenségére nem figyelt elégé és az egyik ilyen tüske elvágta a kezét.

- Aúú- kiáltott fel.

Draco a lány felé fordult, de nem látta jól mi is történhetett, már megint vele.

- Most meg mi van? Visszajött a vérszomjas nyuszika, vagy mi? – mondta kárörvendő vigyorral és pálcájából egy erősebb fénysugarat lövellt ki, hogy jobban lásson.

- Valami növény megszúrt, de nem…vészes- mondta, de amikor látta a vágást a kezén egy kicsit elbizonytalanodott. Draco idegesen sóhajtott egyet és közelebb ment, hogy megnézze a lány sérülését. Megfogta a kezét, és mint egy szakértő, szemügyre vette a sebet. Meg kell hagyni elég csúnya egy vágás volt, ami tele volt halványkék színű zselészerű masszával. Ami egyszer csak beszívódott a lány bőrébe, a seb villám gyorsan behegedt, és a helyén bőrpír maradt csupán. A fiú értetlenül bámult a lányra, el sem tudta képzelni, melyik növénynek vannak ilyen hatásai.

- Óh ne ez most nirriti volt vagy illumina?- szörnyedt el a lány.

- Azok meg mik?- bár jó volt gyógynövénytanból, be kellett, hogy vallja magának, soha életében nem hallott ezekről a növényekről.

- Te soha nem jártál gyógynövénytanra? – fakadt ki a lány idegesen- Az egyik egy erős méreg, ami lassú halált okoz, ha nem adják be az ellenszert időben, a másiknak meg olyan a hatása, mint az alkoholnak.

- Milyen gyorsan hatnak?

- Figyelj Malfoy, nem vagyok növényhatározó! Fogalmam sincs!- mondta lány holtra vált arccal- Ha tudnám se érnék vele semmit, mert nem tudom melyik növény szúrt meg és nincs nálam ellenszer sem.

- Akkor, igyekezzünk kifelé innen!- mondta Draco, megfordult és sietős léptekkel elindult. „Már csak ez hiányzott!- füstölgött magában- Mi van, ha meghal? Az életben ki nem magyarázom, hogy egy ujjal sem nyúltam hozzá. Istenem add, hogy az illumina, vagy milyen gaz legyen az.”- fohászkodott a fiú. Egy jó ideig síri csendben haladtak az ösvényen, bár eddig sem csaptak valami nagy zajt. Hermione szeme könnyezett, és fél attól, ami következni fog. Érezte, hogy a méreg lassan beszivárog az ereibe és szédülni kezdett. Draco imája meghallgattatásra talált, ugyanis a háta mögül nevetés hallott.

- Illumina volt –szólalt meg egy eléggé spicces hang.

- Örülök neki!- mondta a fiú megkönnyebbülve, közben óriásit sóhajtott, majd hátrafordult, hogy szemügyre vegye a lányt, mert a hanglejtése cseppet sem hasonlított az átlagosra.

- Én is – nevetett a lány, de nem volt éppen a helyzet magaslatán, körbe- körbe nézegetett és ide-oda dülöngélt.

Draco megdöbbenve figyelte. „Mit hozhat még a mai nap?”- tette fel a költői kérdést és segélykérően az unikornisra nézett, az meg mintha azt mondta volna „Haver, ne nézz rám, oldd meg ezt egyedül!” Nem hagyhatta magára lányt. Morgolódva megállította az állatot és visszament Hermionéért, aki éppen készül elesni. Előzékenyen megpróbált segíteni neki, hogy legalább el ne essen, de a lány ellökte magától és felháborodva ripakodott a fiúra:

- Neeee, hagyjál! Már nagylány vagyok…egyedül is menni fog – azzal sétálni kezdett, az ösvényen- Látod, tudok egyenesen menni- fordult vissza a fiú felé mosolyogva, már éppen ment volna tovább, de a következő pillanatban a lába megakadt egy kiálló gyökérben és elterült a cseppet sem puha földön.

Draco megcsóválta a fejét, odament hozzá és segített neki felállni. A lány az ég fele tekingetett és csodálkozva megszólalt:

- De szépek ma a csillagok- bár az erdőben, szinte az orrukig sem láttak, de ez Hermionét a legkevésbé sem zavarta.

A lány, Draco mellett próbált menni, de minduntalan beleütközött. A fiú csak rezzenéstelen arccal, görcsösen fogva a kötelet, hallgatta a sületlenségeket, határtalan türelemmel. Most minden hang nélkül, megbánta minden bűnét, még azt is, hogy sötét átkot szórt Hermionéra, csak az volt az egyetlen kérésre, hogy érjenek már ki az erdőből, mert ő ezt már nem bírja tovább idegekkel.

- Draco, én nem tudok repülni - az érintett, furcsán nézett a lányra, aki még soha nem nevezte a keresztnevén, sőt még ilyen fontos információkat sem közölt vele soha – Kérlek, taníts meg repülni, légysziiii!!- mondta és belekarolt a fiúba és ártatlanul csillogó szemekkel pislogott rá.

- Rendben megtanítalak- mondta Draco megadóan.

- Az jó, mert akkor szállhatunk együtt a magasba meg minden…- itt egy heves mozdulttal gyomorszájon vágta a fiút, aki egy kicsit meggörnyedt- Olyan szépek a szemeid! – mondta, elmélázva, bár nem is Draco felé nézett, hanem tőle egy kicsit jobbra, ami arra enged következtetni, hogy a lány kettős látással is küszködött - Tudod, még tetszenél is, ha nem lennél olyan undok, arrogáns, nagyképű, utálatos…

- Fogalmad sincs, milyen vagyok, nem is ismersz- szólt nemi méreggel a hangjában Draco.

- Neeem…Akkor szerinted ki az, aki folyton keresztbe tesz a barátainak és nekem? Hümm? Hát te… bizony te… te aranyvérű seggfej!- mondta a lány dühösen.

Draco meg tudta volna fojtani a lányt, de csak egy mérges pillantást vetett rá. A lányon látszott, hogy egyre jobban méreg hatása alá kerül, forgott vele minden, és olyan könnyűnek érezte magát, mint még soha. De lelkiismeretét nem vesztette el, bántotta a tudat, hogy megsértette a fiút, bármennyire is utálta. Nem szertett senki megbántani, bűnbánó arccal nézett Dracora.

- Én sajnálom… nem akartalak bántani.

- Erre semmi szűkség- mondta hidegen, de amikor a lány szemébe nézett. Az a két meleg barna szempár, mintha tűzet gyújtott, volna a szívében, heves dobogásra késztetve azt, és kellemes meleg futott egész testén végig.

Hermione fejében -ahogy a két bánatos szürke szempárt fürkészte- egy röpke gondolat fogalmazódott meg, közelebb húzódott a fiúhoz, és kihasználva kölcsönbe kapott bátorságát, lágy, leheletfinom csókot lehelt a fiú ajkára. Draco, aki Malfoy lévén nem érte be ennyivel, meglepő módon viszonozta a gesztust. Erősen magához szorította, a karjaiban remegő lányt, mintha sosem akarná elengedni, és mit sem törődve, a köztük lévő ellentétekre, csókolta tovább. Megszűnt körülöttük minden, csak ketten léteztek és semmi más ebben a csodálatos pillanatban. Úgy ölelték egymást, mintha attól féltek volna, hogy szétszakítják őket. Átadták magukat ennek a felemelő érzésnek, ami betöltötte egész testüket. Szívűk hevesen dobogott, szinte kiugrott a helyéből, testükön, pedig jóleső bizsergés futott végig. Csókjukban benne volt minden szenvedély, és most nem voltak az a két ellenség, mint régen. Csak két fiatal voltak ekkor, akik vágnak egymásra. Ám mit mindennek ez a Földön, ennek a varázslatos idillnek is, vége kellett, hogy szakadjon. Ajkaik lassan elváltak egymástól, de még égett rajtuk a különös forróság, amit eddig még soha senki mellet nem tapasztaltak. Elengedték egymást, Hermione, zihálva vette a levegőt és rettentően forgott vele az egész világ. Homlokát kiverte a hideg verejték, majd homályos lett előtte minden, aztán Draco karjaiba ájult.

- Nagyon jó!- mondta a fiú némi csalódással és egy hordágyat varázsolt elő és ráfektette a lányt.

Nem értette magát, hogy miért is csókolta meg a lányt. Aztán végighúzta az ujját az ajkán, amin még mindig érezte a lány puha ajkainak a nyomát.

Hajnal első sugarai tűntek fel a horizonton. Rózsaszín csíkokat húzva az égre, jelét adva mindenkinek, hogy vége a sötét éjnek és már a nappal az úr. Az ég csodálatosan kék lett és az Esthajnal csillag homályos fénye még mindig látszott, a Holddal együtt. A reggeli szél elég csípős és hideg volt. Egyszer csak, Draco és „kísérete” lépett ki a Tiltott Rengeteg fái közül. A fiú nagyot ásított és álmos tekintettel nézett körül. Hagrid, a kunyhója előtt ült, és éktelen horkolás közepette az igazak álmát aludva. Draco megfogta a kötelet és az óriás kezéhez kötötte, így végre nem kellett tovább az unikornisra vigyáznia. Nem volt jártányi ereje sem, sem kedve, hogy felébressze az Hagridot. Meg különben is, magyarázattal kellett volna szolgálnia a hordágyon szunyókáló lányra. Szerény megítélése szerint, nem lesz semmi baja csak egy kis alvás kell neki, és jobban lesz. A varázslényt már elintézte, így hát, már csak Hermione volt hátra. Nagy üggyel-bajjal felkormányozta a lányt a kastélyba, közös lakosztályukig. Bemondta a jelszót, bevitte Hermionét a szobájába, ahol már el voltak rendezve a lány ingóságai. A falon egy óriási naptár kapott helyet, amin a napi teendők szerepeltek, az egész helyiség tele volt könyvekkel, szabályos rendben sorakozó tekercsekkel és néhány fényképpel. Az szoba minden négyzetcentimétere a Griffendél színeiben pompázott. A fiú lette a baldachinos ágyra Hermionét, rá varázsolta a pizsamáját, bár eljátszott a gondolattal, hogy ne saját maga öltöztesse át a lányt, de úriember lévén nem tette. A lány megmozdult álmában, Draconak egy futó mosoly suhant át az agyán. „Milyen békés és nyugodt, amikor alszik, és nem kiabál.” –gondolta, majd betakarta, a karmazsin piros takaróval. Nem is törődve azzal mit tesz, adott egy apró puszit Hermione arcára, aki elmosolyodott álmában. Draco kiment a lány szobájából és a sajátja felé vette az irányt. Mikor bement örömmel vette észre, hogy szobájának csodálatos kilátása van a Tiltott Rengetegre, és a felkelő nap sugarai, éppen bevilágítottak az ablakon. Kinyújtóztatta tagjait, majd ásított egyet, álmosan, ruhástól beledőlt az ágyába, és rögtön elaludt. Kintről a fény éppen az ágyon fekvő fiú arcát cirógatta, de ő már egyenletes szuszogással zavartalanul aludt, mit sem törődve holmi fénnyel. Aztán a sugár eltérült róla-mintha nem akarta volna zavarni álmát- és a kastély parkjában álló fák sárga és piros leveleit világította tovább.