...

Ott ült az iskola tetején. Gondolkodott. Rémesen érezte magát. Hosszú, fekete ruhában volt, hosszú haját fújta a szél. Arca sápadt volt,szinte átlátszó, szemei sötétek, szinte izzottak. De ez az izzás olyan különös volt...furcsa, gyilkos... Lenézett ujjaira. Azok is ugyanolyan halottfehérek voltak. A koromsötét égre bámult. Ajkai vértelenek voltak...És közülük hosszú, agyarszerű szemfogak nőttek ki.

Éhes volt. Borzalmasan éhezett. De nem, nem engedhetett a kísértésnek.

Eszébe jutott a tegnap éjszaka, mikor ez a szörnyűség történt vele. A vámpírmarás. Olyan volt, mintha csak álmodta volna. Mikor felébredt, még sötét volt. Gyengének érezte magát, mintha influenzás lenne. Hasogatott a feje. Kiment a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe. Annyira sápadt volt, hogy szinte átlátott magán. És megpillantotta azokat a rémes fogakat! Rémülten hőkölt hátra a tükörtől. És akkor megérezte azt a gyilkos éhséget. Érezte ahogy lassan eltűnnek belőle az emberi érzések. Csak a vérre gondolt. Ennie kell! De nem! Nem lesz olyan szörnyeteg, mint kedvenc horrorkönyveiben a vámpírok. El kell innen mennie, mert veszélyt jelent a szüleire. Mindenkire.

Akkor már a fekete ruha volt rajta, és kirepült az ablakon. Megjelent az iskolája tetején. Eszébe jutottak a barátai. De nem emlékezett a nevükre. Csak arra hogy hol laknak. Ők mostmár préda ! Majdnem elindult, de akaratereje győzött. Eszébe jutott a fiú akit szeretett. Az ő nevére még emlékezett. Arra is, hogy mennyire szerette. Megpróbálta felidézni az érzést, de nem sikerült. Ez kétségbe ejtette. Hiszen ő nem akar ilyen szörnyeteg lenni! Ember akar maradni! Szerelmes akar lenni! Együtt akar lenni a barátaival, a családjával. Megpróbálta felidézni kedvenc együttesét. Az arcuk halványan felsejlett előtte, és a kedvenc száma, de az együttes nevét már nem tudta felidézni. Ez rémes!

Véget akart ennek vetni. Végez magával, ez az egyetlen megoldás. Meg kell tennie, vagy különben ő válik gyilkossá.

Elindult, és egy templomhoz ért. Ahogy ránézett, lelke megremegett, és fájdalmasan felkiáltott. Félt. A templom rettegett tömege ott magasodott a sötétben. Elrohant. Gyűlölte ezt az épületet. A könyvtárba ment. Gond nélkül átcsusszant az ajtó apró résén. Tökéletesen látott. Találomra levett egy könyvet. Pont egy vámpírokról szóló könyv volt. Agya lassan teljesen ködbe borult. De benne volt még emberség. Keményen küzdött.Nem akart szörny lenni.

Megtalálta a megoldást. Meg kell fognia egy keresztet. Ha önszántából megteszi, akkor meg fog semmisülni. Ezt kell tennie. Elszántan felült, hogy elinduljon, de a vérszívóöntudat egyre erősödött benne. Egyre erőtlenebbül élt benne az emberi én. Cselekednie kell mielőtt túl késő. Ahogy a kijárat felé fordult, egy fiút pillantot meg. Azonnal feltámadt benne a csillapíthatatlan éhség. A fiú csodálkozva nézett rá. Nem tudta mit keres ez a sápadt, különös, elbűvölő szemű lány a könyvtárban hajnali háromkor.

A vámpírlány nézte a fiút. Eddig csak azért nem támadta meg, mert keményen harcolt az éhség ellen. Helyes srác. Fekete hajú, gyönyörű barna szemű, és valahonnan nagyon ismerős. De vajon honnan? Nem érdekel, enni akarok- susogta egy szinte kedves hang. NEM! - mondta a fejében az emberi hang.

- Mit keresel te itt ilyenkor?- kérdezte a fiú

-És te? Kérlek menj el innen! Bántani foglak- mondta a vámpír nyugodt, halk hangon

-Bántani? - mosolygott a fiú

- Kérlek! Rohanj! Fuss innen! - a lány küzdött, minden szó kimondása kínt jelentett. A benne lakozó vámpír ki akart törni, de az egyre gyengülő ember még harcolt.A lány a fiú nyakát nézte. Szinte látta a finom, vékony bőr alatt futó ütőeret. Ez már sok volt. A vámpír elrugaszkodott, rá akarta vetni magát az áldozatra, de az ember ismét szembeszállt. Így a lány megtántorodott.

A fiú megrettent, ahogy megpillantotta a fogakat

- Nem segíthetek valamit?- kérdezte

-Nem, csak menekülj innen.-nyögte a vámpír.

A fiú rohant, de többször hátranézett. A lány kínlódva indult el a templom felé. Oda kell mennie. De a vérszívó én nem akart, tiltakozott. Végül nagy nehezen eljutott a templomhoz. Odavonszolta magát. Összeszedte maradék emberi erejét és belökte az ajtót, de a fa megégette a kezét. A kín egyre nagyobb lett, ahogy közeledett az épület belseje felé.

És ott volt a kereszt. Ahogy közeledett, felizzott. A kín minden lépéssel elviselhetetlenül nőtt. A kereszt egyre jobban ragyogott. A lány keservesen, földöntúli hangon felsikoltott, és hirtelen megragadta a keresztet.

Eszeveszett fájdalom járta át testének minden sejtjét, és üvöltött. Mielőtt füstté vált volna, mégegyszer felvillant előtte  szerelmének képe:élesebben, mint eddig bármikor...