Egy hintaágy állt a kert zöld füvén. Halkan nyikorogva lengett előre-hátra. Körülötte ibolyák nyíltak, kikandikáltak a fű közül, mint a lilás-kék színű szemek. Egy lány feküdt a hintaágyon. Farmernadrágját feltűrte a lábán, amire rásütött a napfény. A tavasz ma mutatta meg először valódi arcát. Az ég gyönyörű kék volt, bárányfelhők úsztak. A lány elmélázva, halvány mosollyal bámulta az égi, különböző formájú habokat. Élvezte, ahogy a nap simogatja a bőrét. Nyugalom volt, teljes béke. A madarak csicseregtek. A hintaágy nyikorogva lengett.

A lány lehunyta a szemét. Szörnyű kép jelent meg előtte. Nem tudta megfogalmazni sem. Egy árny közeledett felé. Csak egy fekete, halovány alak volt, de körbelengte a borzalom, a rettegés, a halál szaga. A lány sikoltani akart. Képtelen volt rá. Erőlködött, de egy árva hang nem jött ki a torkán. Miközben látta a közeledő árnyat, egyre jobban erőltette a sikolyt, kezét olyan erősen szorította ökölbe, hogy a körmei belevájódtak a tenyerébe, és a kis félholdak mentén kiserkent a vére. Tehetetlenül vergődött, a hintaágy egyre gyorsabban lengett, hangosan nyikorgott. Az árny már ott volt mellette. Látta- és mégse látta. Ott volt, de tudta, hogy a lény csak a képzeletében létezik. Az árny nem tett semmit. Csak nézte a homályba vesző, csak haloványan kivehető szemeivel.

A lány egyre kétségbeesettebb volt. Tudta, a lény nem árthat neki, mégis őrjöngő félelmet érzett. Lezuhant a hintaágyról, a kék ibolyák tengerébe. Érezte, hogy nem kap levegőt. Az árny ott állt tőle pár lépésre. De a légszomjat nem ő okozta. A lány fulladozott. Vergődött a kékes virágok között. Agyára szürke köd szállt. Utolsó, görcsös mozdulattal kinyúlt, és letépett egy marék ibolyát, arca visszazuhant a földre, testén egy végső, erőtlen rángás futott végig, majd végleg lehanyatlott. Egyik keze ökölbe szorult, a másik félig nyitva.

A hintaágy nyikorgott, a madarak csicseregtek. A nap sütött.

A lány félig nyitott kezéből kikandikált néhány szál véres ibolya…